A minap egy mindentudó hatéves kisfiú elárulta nekem, hogy az iskolakezdés olyan, mint egy hajó, amelybe beszáll a társaival, s a kapitány (azaz a tanító néni) irányításával elindulnak „a tudás vizein”.
A minap egy mindentudó hatéves kisfiú elárulta nekem, hogy az iskolakezdés olyan, mint egy hajó, amelybe beszáll a társaival, s a kapitány (azaz a tanító néni) irányításával elindulnak „a tudás vizein”. A nagyotmondás kiváltotta meglepődésem láttán meg is magyarázta, hogy a hajó hasonlattal az óvó néni vigasztalta az elválás miatt pityergő nagycsoportosait, akiket attól a várva-várt állapottól fosztottak meg, amikor ők lettek volna a sztárok az oviban. A legnagyobbak, akik becézhetik, tanítgathatják, irányíthatják és rendre is utasíthatják a legkisebbeket, mivel az eltelt évek alatt kiérdemelték ezt a „pozíciót”. Előkészítős kisdiákként viszont kezdhetik elölről a létrára mászást. Az óvó néninek a kisfiúk kíváncsiságát látszólag sikerült felcsigáznia. A kislányokét nem tudom mennyire, de valószínűleg ők is játszadoztak a gondolattal. Hogy meddig tart a varázslat? Sajnos a képzeletbeli hajó képe már eleve nem lesz megnyerő. Legalábbis a megyeközpontban, de azokon a vidéki településeken sem, ahol a befejezetlen iskolaépület félbemaradt csónakként rostokol az enyészet kikötőjében. Ami pedig a marosvásárhelyi iskolákat illeti, azokon jól látszik, hogy a városgazdák nem szeretik őket. Fontosabbak a kövek színtelenül vagy zöldre festve, miközben kopott, málló falú épületek várják a kis matrózokat a belvárosban, ahol szégyen, ahogy egy-egy iskola kinéz. Így például a sokat vitatott 2-es számú tanintézet, de az újabb építésű iskolák rosszul záródó, a festéket vedlő ablakaikkal, amelyek közül volt olyan, ahol a készülődés helyett teljes felfordulás közepette az utolsó száz méteren a központi fűtést szerelték. Vagy a sokat emlegetett művészeti iskola, amely a leendő képzőművészeket, zenészeket építészeti szempontból is példának tekinthető épületben kellene várja. És a népszerű belvárosi tanintézet szétszórt osztályaival és újabb építésű barakkjával, amely a feltételek szempontjából nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De nagyképűnek tűnő elnevezésével egyre jobban kezd hasonlítani ahhoz, ami mostanában történik Európában. Mindezeken túl ilyenkor, iskolakezdéskor a saját tehetetlenségünk a legbosszantóbb. Miközben egyre több szülő ébred tudatára annak, hogy a kétnyelvűnek nevezett iskolákban megtűrt szerepet szánnak a magyar tagozatnak, az egyházaknak visszaszolgáltatott épületek egyikében sem voltunk képesek egy erős anyanyelvű általános iskolát létrehozni a belvárosban. Inkább hagyjuk leromlani a Szentgyörgy utcai épületet például, vagy újabb megalázó szerződéseket kötünk a polgármesteri hivatallal, amely sohasem tartja be az ígéreteit. Bár bőven lenne még kifogásolnivaló, most már ideje megállni a borongós gondolatokkal, abban a reményben, hogy az új homlokzati táblák elkészültével az idén már kétnyelvű feliratok várják a gyermekeket minden iskolában.
Az okostónitól hallott hasonlatnál maradva pedig minden hiányosság és befejezetlenség ellenére, hétfőn a hajók megtelnek utasokkal, fölhúzzák a vitorlákat, s elindulnak az ismeretszerzés vizein. Mi, szárazföldön maradt kibicek pedig, mit tehetnénk mást, mint jó szelet, nyugodt tengert, tanulni vágyó, szorgalmas matrózinasokat és tiszteletet parancsoló, de melegszívű, ötletes, kedvesen szigorú hajóskapitányokat kívánjunk a nagy utazáshoz.
