Rohan az idő – mondanánk, ha közhelyekkel élnénk –, még csak most kezdődött el a hideg idő, jött a borús ősz végeláthatatlan esőivel, majd a tél, a karácsony, újév, végre egy kis hóesés, és immár – mintha szempillantás alatt történt volna –, beléptünk a tél utolsó hónapjának kapuján. Február másodikán, gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének napjában járunk, a hagyomány szerint ekkor, a születését követő negyvenedik napon mutatták be Jézust a jeruzsálemi templomban, ahol az idős Simeon a népeket megvilágosító világosságnak nevezte őt, innen ered a gyertyaszentelés szokása, és vált a gyertya Jézus jelképeként az egyik legrégebbi szentelménnyé. A mi hagyományainkban is helyet kapott a gyertya, hiszen az kíséri el az embert a bölcsőtől a koporsóig, mellette világított a keresztelésig, a fiatal anya gyertyát vitt magával, amikor először ment a templomba, de gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, és azt tettek a haldokló kezébe is, hiszen több helyen úgy tartották, az mutatja neki a mennyország felé vezető utat. További hagyományok is fűződnek a mai naphoz, ezek már nem lelki táplálékul szolgáltak, hanem hosszú évszázadok megfigyelései alapján nyugvó idő- és termésjóslások voltak, sokat közülük mindmáig ismerünk: a tél hátralévő részének rámutatónapja ez, amelynek időjárása felfedi előttünk, hogy mire számíthatunk. A meteorológia tudománya, a mindenütt jelen lévő műholdak és radarok időszaka előtt úgy tartották, ha ezen a napon a medve kijön a barlangjából, és meglátja az árnyékát, akkor ijedtében visszabújik; e középkori deák szentenciát őrző vélekedés szerint ha gyertyaszenteléskor jó idő van, akkor utána hideg napok jönnek, és sokáig tart még a tél. Örülhetünk a borús időjárásnak, mert az azt jelzi, hogy közeledik a tavasz. A tavasz, amelyet oly sokan várunk, fizikai és átvitt értelemben is. Medve azonban van elég, több is a kelleténél, és akár kibújnak, akár nem, sajnos tudjuk, hogy még hosszú tél vár ránk. Lehet, hogy az időjárás megkímél bennünket, és megajándékoz egy korai, meleg, virágokat nyitogató tavasszal, de a világ történései még hosszú telet sejtetnek, nem odakint, hanem idebent, telet, amelyet nem légköri jelenségek, hanem emberi kezek vagy apró biológiai organizmusok okoznak. A karantén, a maszk, az online oktatás, az egymástól eltávolodó családok és rokonságok, a számos, anyagilag tönkrement ember. A bezártság és a korlátozások korszakának immár harmadik évébe léptünk, és amire legyintettünk az elején, az a hétköznapjaink szerves részévé vált, és nem akar csitulni, mutáció mutációt követ, olyannyira, hogy a napi esetszámokat már nem ezres, hanem több tízezres nagyságrendben mérjük országszerte. Minderre rátelepedik a világpolitika aktuális, nyomasztó hangulata, az ukrajnai válsághelyzet, az ezt tovább tüzelő és fokozó álhírek egy újra visszaállítandó sorkatonaságról és a küszöbön leselkedő háborúról, miközben minálunk az utóbbi időben nem látott magasságokba emelkedett, akár száz százalékot is nőtt rengeteg, alapvető szükségleteket fedező szolgáltatás ára a gáztól az autóbiztosításig, és a látszat ellenére sokan nyomorognak ma is az úgynevezett Európában, harminckét évvel az úgynevezett forradalom után. Ez a tendencia pedig nem változik. Akár kijön a medve a barlangjából, akár odabent marad, a tél még hosszan fog tartani, itt marad velünk, lehet, hogy még a nyáron is, hiába dúl odakint a forróság, és vitorlabontogató kedélyességgel hullámzanak kéken a tengerek. Hogy meddig tart még ezen, évek óta csak fokozódó tél, arra senki sem tudja a választ, és csak reménykedhetünk, hogy a hamarosan kipattanó tavasz nem csak odakint, hanem idebent is elhozza a megújulást, és végleg becsukhatjuk, majd a feledés máglyájára dobhatjuk e jelenleg is mindenki által olvasott, rothadó lapokon bűzlő híreket árasztó kötelező olvasmányt – jelenlegi mindennapjaink könyvét.
