2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ne add föl, Béla!

Két levelibéka belepottyant egy köcsög tejszínbe, Balázs kapálózott egy ideig, de aztán föladta. A másik konokabb volt, s addig taposta a tejszínt, amíg az megsűrűsödött, s Béla kisétálhatott a megkötött vaj felszínén. Apró gyermekként hallottam ezt az állatmesét, s a suliban gyakori szólás lett belőle, főleg Geréb Bélát biztattuk így, félhangosan, amikor a táblánál állva egy-egy számoszloppal bajlódott. E mese esszenciája közhelyként is előfordul a kocsmafolklórban, más-más megfogalmazásban, pl.: „kell egy kis konokság az élethez”. A lényeg: ha elsőre nem sikerül, tovább kell próbálkoznunk, még akkor is, ha hosszas kínlódással jár. Én magam is gyakorta erőltetek olyan dolgokat, amelyekről tudom: kicsi az esélye annak, hogy megoldódjék. Általában azért bukik meg a mutatvány, mert a panaszom nem jut el az illetékesekhez; nem is juthat, ha az urak nem a Hírharsona ’olvasói panaszok’ rovatával kezdik a munkanapjukat, hanem ostábláznak az íróasztaluk mellett. Még az is előfordulhat, hogy alkalmatlan műfajt választottam, talán inkább bökversben vagy eposzban kellene megszövegeznem a nyűgeimet, mert Molnár Vilike szerint a költőkre jobban figyelnek („a költő még marhulni sem marhulhat minden felelősség nélkül, mert szava nem száll el, mint más közönséges halandóé”), ám a rímes beszéd nem az én műfajom.

Az egyik pesti tévécsatornán betelefonálókkal cseveg a műsorvezető, ezt csak ágyhoz kötött koromban fogom nézni (így tartom majd szinten a vérnyomásomat). Ez a műsor arról nevezetes, hogy csevegés közben, a képernyő alsó ötödében az SMS-ben érkező kommentárok olvashatók egy jobbról balra haladó ’futószalagon’. Időnként közbeszúrják a szerkesztőség üzenetét is: „Kedves nézőink! Tájékoztatjuk önöket, hogy a hozzászólások adásba kerülése szerkesztés alapján zajlik. Megértésüket köszönjük.” Pár éve elküldtem az Élet és Irodalom című hetilapnak egy szösszenetet, meg is jelent (Nem kerül, nem zajlik; 2019. nov. 8.), de nem történt semmi, manapság is ez a vacak szöveg vonulászik a képernyőn.

Mi vele a baj? (1.) „Kerül = ismeretlen úton-módon jut valakihez, valahová.” Hm. Nem a szerkesztőség emberei intézik az effélét, hanem ismeretlenek? (2.) „Zajlik = valami mozgalmasan, sok változással, fordulattal megy végbe.” Az Országházban valóban zajlik az élet, a szerkesztői munka ennél sokkal nyugisabb. (3.) Továbbá: nem a szerkesztés az „adásba kerülés alapja”, hanem maga a hozzászólás. A hozzászólás pedig a csiszolás (vagyis szerkesztés) nyomán kapja meg a végleges formáját. (4.) Az „adásba kerülés” olyan németes szerkezet, amit Ilonka tanító néni nádpálcával kergetett volna ki az osztályból, nem most, hanem 1955-ben, amikor a magyaros, szabatos és világos fogalmazás alapjait próbálta a fejünkbe csöpögtetni. Mennyivel ’olajozottabban’ hangzana: „Kedves nézőink! Hozzászólásaik csak szerkesztés után jelennek meg a képernyőn.” Nem fogadták el. Az ő lelkükön szárad… 

A másik problémát nem négy, hanem huszonhárom évvel ezelőtt tettem szóvá (A CSZ-szindróma; Krónika, 2000. nov. 16.), ám a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti ’főosztálya’ nem foglalkozik ilyen apróságokkal. 

A múlt héten olvastam: Megbüntették a CSZKA Szófiát (Népújság, aug. 8.). A beavatatlan olvasó előtt ott fekszik a kérdés: hogyan kell kiolvasni a címet? A magyar helyesírás szabályainak tizenegyedik kiadása (Bp., 1984), előírja (8. §): „A csupa nagybetűvel írt betűszókban a többjegyű betűk minden jegyét naggyal írjuk: KISZ, CSKP, GYSEV stb.” Amíg nem ’modernizálták’, addig így írtuk: KISz, CsKP, GySEV. – Miért? Mert az utóbbi módszer a logikus! Ugyanis Szász Feri nem SZásznak írja a nevét, s a monogramja nem SZF, hanem Sz.F. (újabban SzF). 

A CSZKA betűszóban ott van a CSZ-szindróma alapkérdése. Az 1984-es szabály szerint ezt lehet cé–esz-nek, de lehet csé–zé-nek, esetleg cé–es–zé-nek is olvasni. A régi szabály szerint háromféle írásmód lenne (CSz, CsZ, CSZ), aszerint, hogy miből képezték a betűszót. A leírás pedig meghatározná a kiolvasás módját. Pofonegyszerű.

Aki tudja, hogy honnan származik a focicsapat neve, az cé–esz–ká-nak ejti, némi csalással, mert a K és az A is egy-egy szót helyettesít: Centralnüj Szportivnüj Klub Armii (cirill betűkkel), magyarra fordítva: a Hadsereg Központi Sportklubja. (Nota bene: a szófiai klub a moszkvai után alakult, de a rövidítés a bolgárban meg az oroszban is ugyanazt jelenti.)

A Gyáriparosok Országos Szövetségét 1902-ben alapították, s tekintve, hogy akkoriban még észszerűen gondolkoztak, ez lett a rövidítése: GyOSz. Korrekt. – Ámde: a Gyógyászati Segédeszközök Gyára nevét a logika szerint GySGy-nek kellene rövidíteni (és gyé–es–gyé-nek ejteni), de a GYSGY-t használják és gisgi-nek olvassák! Stupid ügy. 

A 2000-ben írt cikkemben forradalmasítottam a helyesírást: „Mivel én rebellis hajlamú ember vagyok, és szeretem az eszemet is használni, úgy döntöttem: nem hallgatok a dogmákra, s kezdtem RMSz, RMDSz stb. alakban írni a betűszókat, mondván, hogy amit az MTA közzétesz, az csak ajánlás, nem törvény.” A CSZKA pedig legyen CSzKA, mert Béla béka példáján felbuzdulva én sem adom fel!


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató