2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A gályarab prédikátorok és Michiel de Ruyter holland tengernagy emlékére

346 éve, 1676. február 11-én szabadította ki Michiel de Ruyter holland tengernagy Nápolyban azokat a magyar prédikátorokat, akiket az ellenreformáció idején hazájukból elűztek és gályarabnak eladtak.

Michiel de Ruyter nevével jó néhány éve az amszterdami koronázási templomban (Niewe Kerk) találkoztam. A templom egyik falán, Ruyter síremléke fölött, egy ezüstkoszorú mellett piros-fehér-zöld szalagok függtek, ezekkel rótták le kegyeletüket magyar látogatók, hálásan emlékezve az admirálisra és hős tettére. 


A gályarabok emlékműve Debrecenben
  (Fotó: Rózsa Sára)



Hogyan lettek gályarabok a protestáns prédikátorok?

A reformáció térhódításával a római katolikus egyház elvesztette hívei és templomai egy részét, így aztán kemény lépéseket tett azért, hogy a protestantizmust visszaszorítsa. A katolicizmust pártoló uralkodók erőszakos eszközöket is bevetettek, a protestánsok jogait korlátozó törvényeket alkottak. 

Magyarország Habsburg-uralom alatti területein a vallási türelmetlenség odáig fajult, hogy rendkívüli törvényszékeket állítottak fel azzal az ürüggyel, hogy a vádlottak a császár, I. Lipót ellen szövetkeztek. 1672-ben a pozsonyi evangélikus lelkészeket és néhány polgárt börtönre, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre ítéltek. Következett a lelkészek 1673. szeptemberi pere, amely „sikeresen” zárult, 33 protestáns prédikátort idéztek be, ketten katolizáltak, 14-en önként száműzetésbe vonultak, a többiek lemondtak hivatalukról.

 A következő év tavaszán Szelepcsényi György esztergomi prímás, Széchényi György kalocsai érsek és a bécsújhelyi püspök, Kollonits Leopold újabb vésztörvényszéket állított fel, és 1674. március 5-ére Magyarország 33 (mások szerint 27) vármegyéjéből több mint hétszáz evangélikus és református lelkészt, tanítót idézett be Pozsonyba azzal a váddal, hogy a pápistákat és így a királyt is bálványimádónak kiáltották ki, a rebelliseket (a Wesselényi-összeesküvésben részt vevőket) és a király ellenségeit tanáccsal, pénzzel, eleséggel segítették; a törököknek Magyarország megvételére utat nyitottak – írja a pápai Kocsi Csergő Bálint. (A latin nyelvű kézirat Bod Péter fordításában Kősziklán épült ház ostroma címmel jelent meg.) A prédikátorok, akiket nem egyénenként, hanem kollektíven vádoltak, jól tudták, hogy ezek koholt vádak. „Nem a rebellió volt a mi bűnünk, hanem a religió” – vallotta egyikük.  

  A vádlottaknak felajánlották, hogy két héten belül adják át templomaikat és iskoláikat, és vonuljanak emigrációba, vagy térjenek át a katolikus hitre, így elkerülhetik a bírósági eljárást, megmenthetik életüket. Volt, aki megtette, azonban a többség ártatlannak tartotta magát, és kiállt hite mellett.   Azért nem írták alá a reverzálisokat, mert ezzel elismerték volna bűnrészességüket a törvénysértésekben, s így akár gyülekezeteiket is ugyanez a vád sújthatta volna. 


Rombout Verhulst (1624–1698) Ruyter fejéről agyagból készített életnagyságú tanulmánya
 (az amszterdami szépművészeti múzeumban látható)




Legtöbbjüket kis csoportokban az ország különböző váraiba (Komáromba, Sárvárra, Berencsre, Leopoldvárra) szállították, kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetést kaptak, negyvenegy hitvallót viszont, akiket a legkonokabbnak találtak, Nápolyba száműztek. Voltak, akik útközben meghaltak, hárman megszöktek, másokat elhagytak betegen, így harmincan érkeztek meg sok szenvedés, nyomorúság átélése után Nápolyba, ahol aztán 1675. május 9-én fejenként 50 aranyért eladták őket gályarabnak, s szerecsenekkel, mórokkal, törökökkel együtt hajón és szárazföldön nehéz munkára fogták. 

Kocsi Csergő Bálint így emlékezik vissza: „Welcz György az öccsével, Welcz Filippel (…) a láncon levő foglyokat majd minden harmadnap meglátogatta, s hatalmasan vigasztalja vala őket; ez ártatlan ügyeket bátran beszéli vala mindeneknek, ez szegény, eladott foglyoknak; ez minden héten egyszer eledelt küld vala a maga asztaláról a foglyoknak, pénzt ád vala nékik, nehogy elvesznének a szükségben; mezítelenségekben holmi ruhával befedezi vala; a gályákon való tiszteket ajándékkal engeszteli vala, hogy igen keményen velek ne bánnának; a betegeket meglátogatja vala, és vigasztalja vala őket…” 

Egy velencei Zaffius Miklós nevű orvos Angliába, Svájcba, Hollandiába, Bécsbe írt a követeknek, és sürgette a rabok szabadon bocsátását. A bécsi holland követ, Hamel Bruyninx, aki korábban már vizsgálta az ügyet, hogy kiderítse, lázadásról vagy hitüldözésről van-e itt szó, szintén átadta memorandumát I. Lipótnak, nem sok eredménnyel. A hollandok azonban ennél többet is tettek. Gyűjtést indítottak, így a fejenkénti száztalléros váltságdíjat Bruyninx letehette az életben maradt gályarabokért – írta Payr György evangélikus pap, egyházi író A magyar protestáns gályarabok című tanulmányában (Budapest, 1927). 

A németalföldi államtanács megbízásából Michiel de Ruyter 1676. februárjában Nápoly felé hajózott, előreküldte a spanyol fennhatóság alatt álló Nápoly alkirályának Bruyninx követ iratát. Az alkirály a Bruyninx-memorandumot átadta a helyi törvényszéknek, amely az abban foglaltak alapján január 22-én ártatlannak nyilvánította a rabokat. Szabadon bocsátásukra viszont csak február 11-én került sor, amikor Ruyter megjelent hajóival Nápoly partjainál. 

Kocsi Csergő Bálint így ír a szabadulásról: „Eljöve végre a Ruyter Adorján Mihály, s neki ajándékoztatának ezek is többivel együtt. Az tömlöcből kihozatván a hollandiai tanácsúr Vandeln Cornelius által, hintóba ültettetnek, és az hollandiai papokkal együtt felviszi őket a vicekirályhoz, azholott kitörlik neveket a halál könyvéből; onnan vitetnek Ruyter őexcellentiájához, aki sok örvendezései után a maga asztalánál megvendégli. Kinek midőn ennyi jóakaratát meg akarná köszönni Harsányi, nem engedi, ezt mondván: Nem szükség, tiszteletes uram! hogy a mi jóakaratunkat köszönjed, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek. Monda Harsányi István: »Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületeket«.”  

Az admirális a kiszabadított gályarabokat Velencébe szállította, ahonnan ők protestáns területekre mentek; és amikor otthon enyhült a helyzet, hazatérhettek Magyarországra.

A Magyar Református Egyház zsinati székházában márványtábla őrzi a 41 prédikátor nevét. Tiszteletükre Magyarországon először 1895-ben Debrecenben, a Nagytemplom és a kollégium közötti téren emeltek emlékoszlopot, amelynél 1991-ben János Pál pápa kegyeletét leróva a kiengesztelés jeleként koszorút helyezett el. 


A chathami ütközetben elért sikere jutalmául 1667. november 7-én ezzel a díszes  aranyserleggel jutalmazták Ruyter admirálist, akárcsak két másik magas rangú társát. Abban az időben gyakran adományoztak arany- vagy ezüsttárgyakat elismerésként, ugyanis a pénzbeli jutalmat nem tartották illőnek.      (Fotó: Horváth Attila)



Michiel de Ruyter, a szabadító

Michiel de Ruytert már életében legendák övezték. A hollandok szinte szentként tisztelik, a haditengerészeti flotta zászlóshajói (amelyen a flotta parancsnoka tartózkodik) az ő nevét viselik. 

1607. március 24-én született Vlissingenben. Még gyermekként hajósinasnak állt, kiváló érzéke volt a hajózáshoz, néhány év alatt tiszti rangot szerzett. Kereskedelmi és hadihajókon egyaránt szolgált, számos ütközetben vett részt. Kiváló stratéga volt, és jelentős győzelmeket aratott a nagy túlerőben lévő idegen flották, nemegyszer az angol, majd az egyesült angol–francia flotta ellen. Tudta: ahhoz, hogy egy ütközet sikeresen végződjön, több szempontot figyelembe kell venni: az időjárást, a széljárást, az árapályt, a felderítési adatokat, az ellenség hadviselési szokásait.

Nemcsak manőverezésével és stratégiai érzékével tűnt ki, hanem újító szellemével is, ő hozta létre a világ első tengerészgyalogos egységét. Johan de Wittel, a  holland Egyesült Tartományok  főminiszterével együtt   újjászervezte a holland flottát, amelynek 1665-ben a  parancsnoka lett. Sérülés miatt egy ideig visszavonult, majd 1673-ban ismét vezértengernaggyá nevezték ki.  

1676 elején indult utolsó tengeri útjára, Szicília partjainál a stromboli csatában legyőzte a franciákat, majd február 11-én a németalföldi államtanács megbízásából Nápolyban kiszabadította a gályarabságból azt a 26 magyar hitvalló prédikátort, aki még életben volt a két évvel azelőtt ártatlanul elítéltek és elhurcoltak közül.  Később a mélyen vallásos tengernagy így vallott méltán híres cselekedetéről:  “Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom,  mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”   

Ruyter az év április 22-én a francia flottával folytatott messinai ütközetben súlyosan megsérült, lábát ágyúgolyó roncsolta szét, s egyheti szenvedés után, április 29-én meghalt. Testét bebalzsamozták, ólomkoporsóban Hollandiába vitték, és a következő év márciusában ünnepélyesen az amszterdami De Nieuwe Kerkben temették el. Tiszteletére Rombout Verhulst (1624–1698) márványszobor síremléket készített. 

Életéről magyarul könyv is megjelent 2003-ban a Koinónia Könyvkiadó gondozásában (Korpershoek-van Wendel de Joode: Az  óceán ura), filmet 2015-ben forgattak róla, magyar címe: Az admirális.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató