Nem iszik, nem dohányzik: vitázik
Martin Schulz német szociáldemokrata politikus, akit a tegnap az Európai Parlament (EP) új elnökévé választottak, leginkább vitaszenvedélyéről közismert, ami jelentős változásokat vetít előre a néppárti lengyel Jerzy Buzek konszenzuskereső jellegűnek értékelhető EP-elnöksége után.
Martin Schulz német szociáldemokrata politikus, akit a tegnap az Európai Parlament (EP) új elnökévé választottak, leginkább vitaszenvedélyéről közismert, ami jelentős változásokat vetít előre a néppárti lengyel Jerzy Buzek konszenzuskereső jellegűnek értékelhető EP-elnöksége után.
Az 56 éves, közelebbi ismerői szerint káros szenvedélyektől mentes Schulz – legalábbis nem iszik, nem dohányzik – eddig az EP második legnagyobb frakciójának számító szocialista képviselőcsoportot vezette. Az uniós parlamentben hagyomány, hogy az ötéves választási ciklust az elnöklés szempontjából két részre bontják. Ennek jegyében a 2009 nyarától mostanáig eltelt időben a legnépesebb frakciót jelentő jobbközép néppártiak adták az EP-elnököt, mostantól pedig két és fél éven át a szocialisták töltik be ezt a tisztséget.
Schulz, aki a belga és a holland határhoz közel eső Aachen környékén nőtt fel és szocializálódott, angolul és franciául is tökéletesen vitaképes, szenvedélyes debattőr. Sokan érdeklődéssel – nem kevesen kétkedően – várják, miként emelkedik majd fel pártok fölötti feladatához, ahhoz, hogy az egész Európai Parlament nevében kell megszólalnia. Egyes elemzések szerint e nem csekély feladat megoldásában jelentős segítségére lehet – akarva-akaratlanul – José Manuel Barroso, az Európai Bizottság portugál néppárti elnöke.
Schulz korábban éles csörtéket vívott Barrosóval, hevesen bírálta az uniós végrehajtó intézmény szerinte erőtlen, csak a bankok megmentésére összpontosító válságkezelését. Az utóbbi időben azonban mintha felfedezték volna egymásban a szövetségest: mindkettőjüknek csípi a szemét, amikor az egyre parancsolóbb szükségszerűségnek látott szigorú gazdaságpolitikai koordinációs lépéseket a külön utakhoz és nemzeti álláspontokhoz ragaszkodó tagállamok gátolják, nehezítik. Mindketten nyomatékkal hangsúlyozzák a „közösségi módszerek” fontosságát is, ami – ha lehántjuk a fogalomról a politológiai tudományos kérget – leginkább azt jelenti, hogy ne mindent Merkel és Sarkozy döntsön el előre.
Ebben az összefüggésben Schulz, a harcias vitázó elnyerheti az eltérő pártállású EP-képviselők akár lelkes támogatását is, feltéve, ha nem folyik bele pártközi konfliktusokba, hanem energiáit arra igyekszik fordítani, hogy „csökkentse az unió demokratikus deficitjét”, vagyis erősítse a Parlament szerepét a tagállami kormányokat megjelenítő Tanáccsal szemben – esetenként akár a végrehajtásért felelős Bizottság elnökével, Barrosóval is összekacsintva.
Martin Schulz 1994 óta EP-képviselő, de igazából csak 2003-ban figyelt fel rá a szűk uniós mezsgyén kívül mozgó médiavilág, amikor Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök azt mondta róla, „lehetne akár kápó”, vagyis koncentrációs tábor őre is.
Berlusconi nyomdokain haladva Jean-Marie Le Pen, a francia szélsőjobbos Nemzeti Front veteránja 2009-ben azt mondta a szakállas, szemüveges Schulzról, hogy „feje mint Leniné, beszéde mint Hitleré”.
Ezzel szemben Daniel Cohn-Bendit, a zöldpárti EP-frakció társelnöke – aki szintén nem a visszafogott vitastílusról közismert – úgy vélekedett róla: a „fogjatok vissza, különben nem állok jót magamért” jellegű impulzív megnyilvánulások mögött valójában nincs semmi rosszindulatú cselekvés.
Az összegyűjthető vélemények tükrében pártrokonszenvtől függetlenül mindenki egyetért abban, hogy Schulz az európai együttműködés erősítése mellett szilárdan elkötelezett politikus.
Martin Schulz a bonmot-vadász újságírók kedvence. Brüsszeli sajtókörökben tartja magát az a vélekedés, hogy az EU újabban megmutatkozott bajait bírálva ő használta először a „német-francia direktórium”, sőt egyesek szerint talán a „kaszinókapitalizmus” kifejezést is.
