2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Olyan gyakran hivatkoznak évek (évtizedek, évszázadok?) óta a nemzeti érdekre, hogy az ember azt gondolná: a közéletben vezető szerepet vállaló vagy oda vágyakozó személyek többsége tisztában van azzal, hogy mi is a nemzet igazi érdeke.

Olyan gyakran hivatkoznak évek (évtizedek, évszázadok?) óta a nemzeti érdekre, hogy az ember azt gondolná: a közéletben vezető szerepet vállaló vagy oda vágyakozó személyek többsége tisztában van azzal, hogy mi is a nemzet igazi érdeke. Azért nem írom, hogy valamennyi közszereplő tudja, miről beszél, mert akkor el kellene fogadnom, hogy a bárki számára azonnal felismerhető szerencselovagok, szélhámosok is nemzeti érdekből lépnek a nyilvánosság elé.

A nagyobbik bajom azokkal van, akikről feltételezhető, hogy nem mellébeszélnek, hanem tényleg azt akarják, hogy a nemzeti érdek érvényesüljön. Nem szeretnék rébuszokban írni, de személyeskedni sem, ezért neveket ne várjon tőlem a kedves olvasó. Egyrészt hivatalosan még el sem kezdődhetett a választási kampány, másrészt nem csak a romániai, hanem a magyarországi történéseket is érzékenyen figyelve, óvatosan kell bánnom a szavakkal. Ha egyébért nem, hát azért, mert eleddig a demokráciában elképzelhetetlennek tartottam az olyan kinevezéseket, amelyeknek a napokban is egyik szép (?) példáját láthattuk. Tudom, a népinek nevezett „demokráciában” nem volt ritka a felfelé buktatás, de ami a Nemzetstratégiai Intézet megalapítása és leendő vezetése kapcsán előfordult Budapesten, az igencsak hasonlít az egykori gyakorlathoz. Nálam sokkal tájékozottabb közéleti emberek kimondták, hogy az érintett személy kinevezése azt célozza, hogy helyet-teret biztosítsanak egy másik személy és politikai alakulat előretörésének, miközben a sokat emlegetett nemzeti érdek bárki számára világos: a magyar közösség reménybeli jelöltjeinek egységes fellépése a közelgő romániai parlamenti választásokon.

Nehezen tudom elképzelni, miért fontosabbak azok a személyi kapcsok, amelyek kialakultak az elmúlt közel negyedszázadban a magyarországi és a határon túli politikai személyiségek között, mint a valós nemzeti érdek? Mintha nem volna elég példa arra (Szlovákia, Szerbia, Kárpátalja), hogy a megosztás hova vezet? Mintha senki nem óhajtaná belátni, hogy éppen Szlovákiában sikerült néhány évi bizonytalankodás után felismerni, hogy a többséggel gyakran fájdalmas, de következetesen végiggondolt kompromisszumokkal KELL kialakítani az együttélés kereteit. Ismételve a legutóbbi írásomban is megfogalmazott követelményt: szerzett jogokból egy jottányit sem engedve ugyan, de az ésszerű megegyezés határáig el kell menni. Ennek pedig, ha bárkinek kétséges volna, csak és kizárólag tárgyalásos, törvényes úton lehet szilárdságot biztosítani. A kinyilatkoztatások, a fellengzős, gyakran zavaros utalások a történelem bizonyos időszakára ókortól a modern újkorig, semmivel sem viszik előbbre a kölcsönös megértést, de annál többször frusztrációt okoznak a kisebbségnek (mert örök vesztesnek érzi magát) és szítják a többség nemzeti gőgjét.

Egy kissé visszatérve arra, hogy mi is lehet a valós nemzeti érdek, el kell ismernem, hogy az azeri baltás gyilkos szeptemberben lezajlott ügyét illetően is naivnak bizonyultam, nem először. Miután biztos voltam benne, hogy valóban semmilyen gazdasági vagy más érdek nem állt a magyar kormány(fő) döntése mögött, a napokban azzal szembesülhettem, hogy nagyszabású, az azeri infrastruktúra fejlesztésében fontos szerephez jutó magyar vállalkozások és azeri megrendelőik tanácskoztak Budapesten.

Homlokomra ütöttem: már megint nem fogtam fel, hogy mi is a magyar nemzeti érdek?! Az, hogy közben az örmény államfő rendkívül udvariasan és diplomatikusan kimondta: nem hajlandók feláldozni a több százados magyar–örmény jó viszonyt egy hibás magyar lépés miatt, csak még inkább elkeserített, mert úgy éreztem, magyarként szégyenkeznem kell. Ami nem kellemes érzés és semmilyen következménye nincs a két nemzet kapcsolatát illetően, de szükségét érzem annak, hogy a marosvásárhelyi örmény–magyar közösség felé fordulva személyemben bocsánatot kérjek. Azoktól a nagyszerű emberektől, akik megtartva hagyományaikat, folyamatosan őrizve, bővítve tevékenységüket, soha nem tagadták meg sem gyökereiket, sem magyar azonosságtudatukat.

A kedves olvasók pedig készülhetnek az újabb meglepetésekre: rövidesen ismét több helyszínen és szinte ugyanazokkal a jelszavakkal emlékezünk meg az 1956-os magyar forradalomról. Majd’ minden hozzászóló megpróbálja kisajátítani az egykori hősök „utódlási” jogát, miközben a kétségkívül nagy létszámban megjelenő tömeg (a nemzet?!) semmi jövőbe mutatót nem fog hallani, csupán egymás ellen ingerelt szónokok szóvirágait és annak hangoztatását, hogy a „másik fél” mennyire téves úton bolyong. El ne felejtsük közben: az a „másik fél” is MI vagyunk. A nemzet, akinek érdekében szólni fognak.

Vajon tényleg nem látják (be) egyik oldalon sem, hogy nagyon itt volna az ideje nem az egymás legyőzésének (semmi esély!), hanem a demokratikus berendezkedés megőrzésének, annak boldogabb országokban jól bevált mechanizmusok által történő működtetésének.

Amíg nem késő! 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató