A nincstelenség gyermekei

Kukákban kotorásznak pár falat kenyérért, vagy egy használhatóbb ruhadarabért, ócskavasat gyűjtenek vagy „flakonoznak”, virágot árulnak vagy éppen egy parkolóban állítanak meg és sóváran nyújtják a markukat: néni, adjon egy lejt! – ilyen mostoha sorsú gyerekeknek jelent ideiglenes mentsvárat immár 16 éve a marosvásárhelyi Rákóczi-lépcső szomszédságában lévő Pici Ház, amelyet Fülöp G. Dénesné, a Vártemplom egykori lelkészének özvegye működtet holland támogatással.

Fotó: Nagy Tibor

Kukákban kotorásznak pár falat kenyérért, vagy egy használhatóbb ruhadarabért, ócskavasat gyűjtenek vagy „flakonoznak”, virágot árulnak vagy éppen egy parkolóban állítanak meg és sóváran nyújtják a markukat: néni, adjon egy lejt! – ilyen mostoha sorsú gyerekeknek jelent ideiglenes mentsvárat immár 16 éve a marosvásárhelyi Rákóczi-lépcső szomszédságában lévő Pici Ház, amelyet Fülöp G. Dénesné, a Vártemplom egykori lelkészének özvegye működtet holland támogatással.

A káromkodás helyett Isten szava, az add ide helyett kérem szépen, az otthont jelentő környezetben mindennapivá vált durvaság helyett törődés, egymásra figyelés, a szemetesből kibányászott száraz kenyér helyett egy tányér meleg étel várja iskola után mindennap a több mint húsz 4-14 év közötti gyereket.

Szívesen jönnek a Pici Házba, mert Papolczi Erzsébet és Zsembera Gál Éva nevelőnőknek köszönhetően pár órára feledésbe merül az otthoni nyomor, a meleg víz meg a villanyáram hiánya. A Pici Házban segítenek nekik a házi feladatban, verseket, énekeket tanulnak, megtanítják őket imádkozni.

Lufiba bújtatott segélykérés

– Már a forradalom előtt nagyon sok kéregető kisgyerek volt, a jelzőlámpáknál, amikor az autók megálltak, csak nyújtották be az ablakon a kis kezüket némi pénz reményében. Már akkor gondolkodtunk a férjemmel, hogy mit lehetne tenni, mert ahogyan nőnek, az erőszak felé fordulnak majd – elevenítette fel a Pici Ház születésének a történetét Fülöp Ilona. – ’90-től kezdtük meghívni őket egy teára, egy szendvicsre, beszélgettünk velük és ’96-ban jutottunk oda, miután megépült a Lídia otthon meg az öregotthon, hogy szóba hoztuk egy holland barátunknak, hogy segíteni kellene az utcagyerekeken. Jacqueline Schoonwater elment egy hollandiai iskolába és 800 lufit vitt, mindenikbe beletett egy levelet, hogy az adománnyal egy vásárhelyi utcagyereket támogatnak majd. Még Drezdából is kaptunk adományt. Időközben eladó lett egy ház a parókia közelében, a szükséges összeg felét összegyűjtötték a hollandok, megvettük, kitataroztuk. ’96 óta működik a Pici Ház, a holland KOEH Alapítvány évente biztosított erre egy összeget. Most már nem kell hozni őket, jönnek maguktól, egymástól tudomást szereznek a Pici Ház létezéséről – emlékezett Ila néni, ahogyan a gyerekek emlegetik. A szülők azonban nem mindig örültek annak, hogy gyerekük itt „tölti az idejét”, hiszen ezalatt nem keresett pénzt. Sok családban ugyanis az egyedüli jövedelmet az jelentette, amit a kiskorú összekoldult. Ebből aztán vagy lett kenyér, vagy nem.

Virágárus kéregetők

Iskoláról, kedvenc ételről, osztálytársakról szívesen beszélnek, viszont amikor arról érdeklődöm, hogyan élnek otthon, sokan lesütik a szemüket. Próbálják szépíteni a valóságot, egy-egy akaratlanul kimondott szócskából következtetünk csak arra, hogy valójában mekkora nyomorban tengődnek a Pici Házba járó gyerekek. Azt állítják, mosakszanak és esznek mindennap háromszor, de a nevelőnők szemükkel jelzik, hogy a valóság ennél sokkal sötétebb.

– 14-en élünk két kicsi szobában, a fiúk a földön, matracon alszunk – árulja el mégis egy tizenhárom-tizennégy év körüli fiú, aki a Hegyalja utcában lakik és három testvérével együtt jár a Pici Házba. Édesapjuk felakasztotta magát, nevelőapjuk szintén végzett magával. Az anya tüdőbeteg.

– Fával fűtünk, a vizet pedig melegítjük. Így mosakodunk – válaszol kérdésemre.

Zsenge koruk ellenére nekik is ki kell venni a részüket a pénzkeresésből. – Járunk „vasazni” a kombinát mögé. Megyünk a csákánnyal és kiszedjük a vasat, aztán visszük a „dákhoz”. Szedünk össze flakonokat is, abból is jön pénz – kapcsolódik be a beszélgetésbe kisebb testvére.

Szoktatok-e kéregetni? – érdeklődöm tovább, majd az első nemleges válasz és elpirulás után elhangzik egy halk „néha” szócska. – Egyszer 50 lejt gyűjtöttem össze koldulásból – bátorodik meg a fekete hajú fiú, majd azt is elismeri, hogy a „bevételből” ha cigarettát nem is, de pálinkát már vásárolt.

„Nekünk van ételünk”

Mi nem vagyunk olyan szegények, mint ők – mutat a Hegyalja utcai testvérekre egy huncutul mosolygó, 8-9 év körüli kislány. Vak nagymamája neveli.

– Nekünk van ételünk meg pénzünk is. Meleg vizünk nincsen, de fazékban megmelegítjük és úgy mosakodunk – állítja, és el is hiszem neki, mert látszik, hogy ápolt a külseje, tiszta a ruhája, hosszú, fekete haja szépen be van fonva. – Az apukám be van zárva, leszúrt valakit – kezdi élettörténetét, anélkül, hogy a családja felől faggatnám.

– Nem szeretem az apukámat, mert ivott, agresszív volt és verte anyukámat. Még kicsi voltam akkor, de emlékszem. Menekültünk előle, volt eset, hogy az iskolához jött és ott kiáltott utánam. Nagyon szégyelltem magam a többiek előtt – vallja be.

Étel nem kell, csak a pénz

Kis idő után többen kezdenek megnyílni, mesélnek hozzájuk hasonló sorsban tengődő osztálytársaikról, gyerekekről, akik szintén megfordultak a Pici Házban. Amikor arról érdeklődöm, helyes-e az, hogy egy szülő koldulni küldje kisgyerekét, kórusban hangzik el a határozott nem. – Inkább a szülők menjenek koldulni – harsogják. – Van egy kislány, aki járt ide velünk. Mostanában a Laci csárdánál szokott virágot árulni. Az ottaniak szoktak adni neki ételt, de eldobja és megy vissza pénzért. Csak 11 éves, de láttuk cigarettázni – mesélik egymás szavába vágva. Majd szóba kerül egy másik társuk is, akinek az anyukája megfogalmazásuk szerint „produkálta magát, miniszoknyában klienseket fogadott”.

Kis kofák

– Borzasztó az a beszédstílus, amit otthon elsajátítanak, néha olyanok, mint egy-egy kis kofa – kapcsolódik be a beszélgetésbe Papolczi Erzsébet nevelőnő. – Pedig itt szabály, hogy nem beszélünk csúnyán egymással. Örömmel tapasztaltuk, hogy már figyelmeztetik egymást, ha kicsúszik egy csúnya szó, hogy nem szabad, mert ez az Úr Jézus háza – teszi hozzá.

Lába kelt a havi bérnek

Míg a legtöbben hálásak azért, hogy jöhetnek, sajnos vannak, akik visszaélnek azzal a jósággal, amivel a Pici Házban viszonyulnak hozzájuk.

Volt egy kislány, aki édesapjával és nagyobb testvérével együtt egy tömbház szeméttárolójában lakott embertelen körülmények között. Ami szemetet a tömbházlakók leengedtek, az mind az ő „fészkükben” landolt. Egy ideig járogatott a Pici Házba, Éva nevelőnő pedig különösen a szívébe zárta. Ezért érte hideg zuhanyként, amikor szembesült azzal, hogy kis kedvence meglopta.

– Hónapokon keresztül lopott. Sokáig nem vettem észre, mert eleinte kis összegeket emelt el, az utolsó csepp az volt, amikor a teljes fizetésemet elvitte. Úgy járt el, hogy ebéd közben felkérezkedett azzal az ürüggyel, hogy vécére kell mennie, és eközben lopta ki a táskámból a pénzt. Észrevettük, hogy vásárolt magának édességeket, viszont amikor kérdeztük, honnan a pénz, azt állította, jár egy üzletbe segíteni és onnan kap pénzt – mesél csalódásáról a nevelőnő. A kislány azóta nem fordult meg a Pici Házban.