Az óév utolsó napján jelenik meg ez írás, amelynek sorait a naptári évszak első, igazi téli napján rovom. Hogy meddig tart, azt nem tudni, de jóleső érzés volt a gyerekkori, átkos, késői nyolcvanas és korai kilencvenes évekbeli, mégis szép élményeket hordozó emlékekben elmerülni – amikor egész télen hullt a hó, reggeltől estig kint voltunk a parkban, cikcakkozva szánkóztunk a fák között, a Csere-erdő alatt vagy a somostetői sípályán zúgtunk ezerrel lefelé direkt a kerítésbe, pihenésképpen pedig hóembert építettünk, vérre menően hócsatáztunk, vagy éppen megmosdattuk a lányokat (ez nem volt túl szép dolog, így utólag elismerem, de az akkori, tömbháznegyedi téli sportokhoz éppúgy hozzátartozott, mint a szülői lekiabálás az ablakból, hogy készen van a zsíros kenyér, azonnal fel kell jönni zabálni, majd újra odalent, a hóban, a sokadik sötétedésig). A fagyos fűcsomókkal teli talajon tanultunk meg korcsolyázni, jeges domboldalakon ereszkedtünk hason a szovjet bobszánkóval, hatalmasakat estünk, és még nagyobbakat nevettünk a mínusz fokokban, csuromvizesen a talpunktól a fejünk búbjáig. Gyakran nem volt fűtés, tévéadás csak alig, s az is olyan, kaja is épphogy, de gyerekként nem is éreztük hiányát semminek, kárpótolt a társaság, a közösség, az összetartozás érzése és a játék öröme.
Ma már nincsen hó, csak nagyon ritkán, Erdély lassan mediterrán klímájú tájegységgé válik. A mai valóság sokkal, de sokkal jobb, élhetőbb, szabadabb, ez egyáltalán nem is kérdés. Hogy van-e még olyan összeszokott, gyakran egymást nevelő gyerektársaság a tömbházak árnyékában, mint akkor, az kérdéses, szerintem nincs, de hátha mégis. Összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között élünk, sokkal jobb autókkal járhatunk, és noha vannak nehézségeink, azok eltörpülnek az akkori gondok mellett – gondoljanak csak a téli buszjáratokra vagy arra a kevés, szomorú narancsra, amit ilyenkor, a télifaünnep (vagy hogy a bánatba keresztelték át a szoci ateisták) idején mutatóba lehetett kapni, végeláthatatlan sorok végigszenvedésének árán. De van más is. Van a szomszédban egy háború, amely temus blitzkriegnek indult, ám közel négy éve leng fölöttünk miatta a hosszú távú létbizonytalanság pengéje. Van egy necces gazdasági helyzet, megszorításokkal, emelkedő adókkal, amely szintén nem az optimizmusunk alá adja a lovat, növekvő mikro- és makroszintű erőszakos cselekmények sorozata az öreg földrészen és attól távol is, az egymásnak ellentmondó, egyre radikálisabb eszmék és fanatikus követőik halmazainak bővülése és egymásnak feszülése, egy világháború árnyéka olyan szintű geopolitikai játszmák farvizeként, amelyben ránk, a népesség elsöprő százalékára csak az áldozatszerep jutna örökül. Milyen lehetne ezek fényében a következő esztendő?
Jóslásokba nem bocsátkozhatunk. Van, aki hisz benne, és van, aki nem, de a kínai horoszkóp szerint 2026 februárjában a tűz ló évébe lépünk, amely a lendület, az új kezdetek, a szabadság, az inspiráció, a felfedezés, a szenvedély, a sorsfordító energiák és a sorsszerű döntések éve lesz. Spirituális szempontból erős ébredési év, amely nem ígér nyugodalmat, de lehetőséget ad a felszabadulásra, az élet újraformálására. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy mindez nem a visszájára fordul, a sorsfordító, fejünk fölött születő döntések pedig a gondok megoldását és nem azok elmélyítését eredményezik, hogy véget ér a szomszédunkban zajló háború, kiegyensúlyozódik a geopolitikai, és megerősödik a gazdasági helyzet, a létbizonytalanságunk pedig ismét bizonyossággá alakul.
Annak a bizonyosságává, hogy a felnövekvő generációk is békében megélik és megtapasztalják, hogy milyen az, amikor hirtelen, vastag rétegekben lehull a hó, az azóta felnőtt gyerekek újra kitapossák csemetéiknek az egykori nyomvonalakat, és egy új, addig nem létező, kacagó gyermekközösség formálódik a rég elfeledett szánkópályákon.
