Nem csak iskola van másként, de október is. Valami könnyed, a város felett már az uralmat átvett őszről írtam volna, ha nem zajos, zavaros reggelre ébrednénk. A fejünk felett napok óta sugárhajtású gépek húznak hosszú kondenzcsíkot, közelünkben háború dúl – amiből hála istennek, még semmilyen formában nem részesültünk –, először érzem úgy, hogy jó az ország közepében élni, ámbár az egyre szaporodó putyini drónok bármikor elérhetnek idáig, ha az agresszor úgy érzi, hogy „a Poklos-parti nagyváros fenyegetést jelent (?!!)” a Kreml számára. Abszurd fölvetés?
Ne fessük az ördögöt a falra, mondanám, ha nem lenne tele a média az október 7-i galád támadás hírével, képeivel, melyek arról a Hamasz-támadásról szólnak, amit egy szombatot ünneplő ország ellen intéztek. Bosszúvágy és vallási fanatizmus, nyomor és agymosás, dicsőségvágy és ostobaság lökte ezeket az embereket a terrorizmus karjai közé, sarkallta támadásra a próféta nevében. Válogatás nélkül öltek, fiatalokat, akik épp egy zenei fesztiválon élvezték volna az együttlétet, vidámságot, örömet, békés mezőgazdasági kibucokat dúltak föl, gyújtogattak a mészárlásba belefeledkezve – mintha ez lenne az emberi tevékenységek legnemesebbike – legépfegyvereztek egész családokat, gyermekeket, öregeket, akik talán megmenekültek egykor, a holokauszt haláltáboraiból vándoroltak ki, hazát és biztonságot keresve, új családot alapítva és emlékezve, folyton emlékeztetve.
Az európai kultúra és civilizáció elleni fegyveres támadás volt. Nem kell Európától s Amerikától csak a fegyver, csak gyors járású, mindenen átgázoló terepjáró, japán kisteherautó, amire fel lehet terelni a foglyokat, feldobni a holtakat, és olyan szerszámok, amikkel alagutat, titkos járatokat lehet kialakítani Izrael területe, állama, népe ellen. Azt a hatalmas munkát és pénzt, amit e járatok építésére fordítottak, békés építőmunkába lehetett volna „ölni” (ez a legjobb ölési módszer, nem gondolod?), s akkor munkahelyeket teremtenek a szapora ifjúságnak, iskolákat, kórházakat fiatal embereknek, akiknek egyetlen hivatásuk ma az öldöklés és gyűlöletkeltés.
Beszélnek arról, hogy az izraeli hadvezetés, az ország kormánya előzetes híradást, figyelmeztetést kapott a készülő támadásról, de nem vették komolyan, szombat volt, nem hittek abban, hogy a szomszédságukban handabandázó, gyakorlatozó, áskálódó, propagandával lakossági tudatot mérgező fegyveresek támadást kísérelnek meg. Tévedtek, túl súlyos árat fizettek emberéletekben. Fizettünk.
Ami ezután következett, az a gyász és remény, hogy a foglyul ejtettek egyszer visszatérnek, a tüntetők itt is, ott is. Izrael az emberekért, polgáraiért küzd, tenni akar a terrorizmus ellen, a másik oldal világszerte ünnepel. Ünnepli a gyilkolászást, szánja a terroristákat és azok rokonait, a gázai rombolás ellen tüntet. Baloldali zászlók alatt leginkább. És nem csupán a palesztinok, hanem a megvezetett európaiak is, akiket magukkal sodornak. Hiszen ma az antiszemitizmus az Izrael-ellenességben leli meg új „humanista” formáját.
És még valami. A menekültek gyermekei, akik biztonságban, jobb körülmények között élnek, tanulhatnak, munkához juthatnak, gyarapodhatnak – hangosan, erőszakosan tüntetnek a befogadók ellen. Lásd a mai franciaországi diáklázadásokat, amelyekben a randalírozók leginkább a külvárosok menekültjei közül kerülnek ki, hangadók a rombolásban a jogos követelések ürügyén. Holott a hála talán inkább illendő lenne a befogadásért, a támogatásért, segélyekért, életlehetőségekért, amiket a parlamentek megszavaznak, garantálnak. Az egykor üldözött zsidókat is befogadták ugyanezek az európai államok és Amerika, Ausztrália. Nem emlékszem a történelemből, hogy lázadásokat szítottak volna ily módon. Elégedetlenségükben inkább pártot alapítottak a baloldalon. De leginkább dolgoztak, kereskedtek, tanultak, gyarapodtak, gyarapítottak, építkeztek, termeltek, ipart honosítottak meg, vagy kivándoroltak, államot alapítottak régi hazájukban, és Nobel-díjakat szereztek…
