Ha én történetesen szovjet utódállam lennék, ugyancsak volna félnivalóm.
Ha én történetesen szovjet utódállam lennék, ugyancsak volna félnivalóm. Ugyanis a függetlenné váló államok a számunkra ismeretlen nevű ázsiai (pl. a kedves Mahacskalát mintha Lázár Ervin találta volna ki) és ismert európai fővárosokkal és nagyvárosokkal együtt nem gondoltak arra, hogy a függetlenségbe magukkal sodortak több millió oroszt is a helyi lakossággal együtt. Ráadásul nem egy új országban, a nemzeti nyelv támogatására, a nyelvet nem beszélőket másodrendű polgárokká vagy megtűrtekké tették.
A századok folyamán tudatosan betelepített birodalmi oroszok a cárok korától, a hódítás pillanatától Sztálinon át Brezsnyevig és a Szovjetunió szétpukkanásáig mindenütt vezető helyzetbe kerültek, kisajátították nekik az összes fontos hivatalt, életlehetőséget, jövedelmet. A ruszifikáció erőteljes és majdnem sikeres volt néhány száz év alatt, amit még a nemzetiségek és a helyi etnikai csoportok széttelepítése, elűzése, kiirtása vagy éppen a cári-szocialista-kommunista elnyomás csak gyorsított, már-már teljessé tett. A ruszifikálás egyik jele volt, hogy azok a népek és egykori országok, amelyek nem cirill betűvel írtak, írásukat cirillbetűssé kellett tenniük. Erre a feladatra mindig akadt kollaborálásra hajlamos „írástudó”. Meg történtíró, aki „ez mindig orosz föld volt” parancsszóra megírta, tankönyvvé avatta, kötelezővé tette a történelem meghamisítását és az alávetettek nemzeti jellegének elrablását. (Csingiz Ajtmatov kirgiz-orosz író, a Vesztőhely és Az évszázadnál hosszabb ez a nap c. kiváló regények szerzője az eklatáns ellenpélda.)
Ha történetesen orosz kisebbségi volnék, nem bíznék hiába az NDK egykori szovjet kémfőnökében, a Kelet-Németországot árnyékból kormányzó szovjet helytartóban, azaz szent Vlagyimir Putyinban. Hiszen, mint várható volt az eltelt huszonév alatt, a szovjet birodalom szétesését követően a Kreml nem fog tétlenül ülni és szemlélni, hogy vérei kisebbségben és gazdasági nincstelenségben, pozíciótlanul, elhagyatva kuksoljanak idegen szláv és nem szláv, de annál muzulmánosodóbb országokban. Ki kell őket menteni.
Arra nem vállalkozik – holott a birodalom területe még így lesoványítva is a leghatalmasabb a világon (az utolsó megmaradt impérium, amelyet a vezető hatalomról neveznek Oroszországnak; a szovjet tkp. senkit és mindenkit jelentett e tekintetben) – , hogy hazahozza, visszatelepítse akár a több nemzedék óta ott élő orosz ajkúakat, de arra igen, hogy bekebelezze az általuk többségben lakott országrészeket.
A megkérdezettek Kelet-Ukrajnában vagy a Krímben nem nemzetiségi elnyomásról beszélnek, nem a klasszikus eltipró többségi nacionalizmusra hivatkoznak, hanem a szegénységtől, gazdasági ellehetetlenüléstől, nyomortól akarnak megszabadulni új országukban. Igaz állítás. Ezt a sanyarú helyzetet azzal kívánnák enyhíteni, eltörölni, hogy az Oroszország Anyácskához való csatlakozásukat követelik, amit aztán az orosz duma habozás nélkül meg is szavaz. Csapatok jönnek, fegyverek osztatnak szét maszkban, nem tudni honnét, kitől...
Noha Rosszija Rogyina Maty emlője tele van földgázzal és olajjal, meg mindenféle föld alatti jóval/gonosszal, azt mégsem fiainak táplálására használja, hanem egy új bojári réteg meggazdagodására, hatalomba segítésére, zsarolásra és Putyin kegyeltjeinek hűbéreként cseppenti-csorrantja el nagy szláv kebeléből.
Volt egy régi vicc, amely így szólt: melyek a Szovjetunió szomszédai? Válasz: amelyeket éppen akar. Egyre aktuálisabb újfent. Hiszen nem lesz megállás Ukrajnánál, jönnek majd a többi utódállamok, talán még a legvörösebb Fehér-Oroszország, Béla Rusz (Lukasenkó elnök magyar neve) is csonkulni fog.
S ha a folyamat befejeződik még századunkban, akkor sajnos újra a magyar lesz Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége, miként 1991 előtt oly sokan állították.
