2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mindenkihez mindenki nyelvén

Petőfi Sándor (1823. jan. 1. – 1849. júl. 31.) a magyar irodalom „legnagyobb fénye” (Németh László). Petőfi „nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik”; ez utóbbit a nagykőrösi gimnázium tanáraként Arany János mondta. Arany, aki az önkényuralom alatt hallgatásba, szegénységbe, gondokba és betegségekbe burkolózva évekre letette a lantot, s aki legjobb pályatársát és legkedvesebb barátját vesztette el Petőfiben, a huszonhat évesen elhunyt költőt egészségesnek nevezte: „egészséges és primitív, egy beteges és reflexív allűrökkel teli társadalom kellős közepén […] hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és népe szerencséjére.” Igaza van-e Aranynak? A válasz kettős: igaza van, és nincs igaza. Petőfi „a természet vadvirága”, mindenkihez szól mindenki nyelvén (ahogyan az angol romantikusok is fogalmazták a maguk „manifesztumában”); de ugyanakkor a természetesség, a közvetlenség tulajdonképpen a romantika „manírja”. A „hamleti vonás” Hamlet képtelenül súlyos döntéshelyzetét jelenti, amelyben a dán udvar romlását, a „kizökkent világot” neki, a trónutódlástól megfosztott királyfinak kell, saját életcéljait és akaratát feladva, helyretolnia, azaz bosszút kell állnia apja gyilkosán… Köztudott, hogy Petőfi gyermekként balkezesen is ügyes, nyílt és jószívű, de hirtelen haragú, rövid felnőttéletében pedig rendszerető, sőt pedáns, de mindenekfelett érzelmes, kitartó, ragaszkodó, sőt szenvedélyes volt. A helyzet, amelybe magát mint A XIX. század költőinek (Pest, 1847. január) egyike beleírta, azonban legtöbbször nagyon, végzetesen hamleti volt. 

Ha elővesszük majdnem ezer verséből az 1845 ősze és 1846 tavasza között Pesten és Szalkszentmártonban írt Felhők ciklus bármelyikét a hatvanhat darabból, byroni életunalmat, depressziót, kiábrándulást áraszt mindegyik: 

„A bánat? egy nagy oceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.” 

(A bánat? egy nagy óceán, Szalkszentmárton, 1846. márc. 10. előtt)

Vagy: 

„Szeretném itthagyni a fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki! […]” 

(Szeretném itthagyni…, Szalkszentmárton, 1846. márc. 10. előtt) 

Kedélybeteg minden költő? Vagy csak mindenki helyett érezni képes? A népdal hangján kezdi, de mennyire eltér attól: 

„Nincsen oly bú,

Mint az én búm.

Oh ha én busúlok!

Keblem egy oroszlánbarlang,

S szívem benne bárány;

Szaggatják az éhes oroszlánok

Fogaikkal, körmeikkel. […]

Olyan öröm sincs,

Milyen az én örömem.

Oh, mikor én örülök!

Keblem egy édeni kert

S rózsa e kertbe’ szivem.” 

(Búm és örömem, Pest, 1845. szept. 10–24.) 

Barabás Miklós Petőfi-litográfiája, 1848


Ugyanakkor a kamaszosan felforgató bánatot, a súlyos lelki és értékválságot egy új, még őszintébb, még személyesebb, az addigi szerepeket, stílusokat és műfajokat egybeolvasztó és egyben átalakító hangnem fejezi ki. Mintha nem is az addigi Petőfi írná e verseket, állítja Nemeskürty István. Hiszen tréfálkozik betegségével: „Bizony, bizony, csehül vagyunk!/Mellem szorul majd megfúlok” (Hattyúdalféle, Dunavecse, 1844. április–május). És „hatalmas orvos az idő”, írja 1845 januárjában – örök igazság, örök közhely: 

„Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb

Minden sebet befog.

Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd

Én is meggyógyulok.” 

(Hatalmas orvos az idő…, Pest, 1845. január–február) 

Az 1845 augusztusában írt Drága orvos úr… című versben a költő még kedélyesen, allegóriák díszletei között diskurál: a szív gyógyulni szeretne, hívja az értelmet, mire „az ész, e jó háziorvos” a remény balzsamát csepegteti a szívbe. A Felhők ciklus ehhez képest maga az öngyógyítás zseniális folyamata. Petőfi „befut”, elismert költő, közönségre, barátokra és hű társra talál, boldog, vagy boldog is lehetne – de a Szeptember végén (Koltó, 1847. szeptember) harmóniáját egy leheletnyit megzavarja a közeli vég sejtelme. A Felhők feloldhatatlan bánatából már-már kirajzolódik a Petőfi által kitalált fogalom, a „világszabadság”. A bánatot az „előre mind, aki költő” lángoszlop-küldetéstudat váltja fel és oldja fel, úgy, mint Byron, Shelley vagy Puskin életében, de persze mégis egyedülállóan másként. Az „egy gondolat, ágyban, párnák közt halni meg” (Pest, 1846. december), bármennyire jogosan félt Petőfi a tuberkulózistól, nem teljesül. Ami a Felhők ciklus után következik, a Tündérálomtól (Szalkszentmárton, 1846. február 20.) a legutolsó, 1849-es júliusi versekig, az mind a Felhőkben megismert kérlelhetetlen őszinteségnek, lényeglátásnak és valamilyen eget-földet betöltő, felülről érkezett küldetéstudat szenvedélyének a foglalata. A közélet ekkoriban sem harmonikus, a költőnek teret nyitó sors nem méltányos. Szabadszálláson csúfosan megbukik a választáson. A „szörnyű idő” (Mezőberény, 1849. július 6–17.) készülődik, messze a „jog asztala”, „a Kánaán” (A XIX. század költői). A stílus az ember? Hiszen a Felhők egyes darabjai már-már Az apostol (Pest, 1848. június–szeptember) keserűségét előlegezik. Figyeljük csak még mindig a Felhők sorait: 

„Igazság! alszol? vagy meg is halál?

E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról

Aranylánc függjön; s íme a helyett

Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.

S ennek nyakában aranylánc van, pedig

Hóhérkötélen kéne függnie. –

Igazság! alszol? vagy meg is halál?” 

(Igazság! alszol? Szalkszentmárton, 1846. márc. 10. előtt)

Az 1848 júniusa és szeptembere között elkészült, egyetlen zugligeti kirándulás pihenője alatt letisztázott Apostol egyszerre szívszorongatóan személyes, és ugyanakkor világirodalmi mértékkel mérve is egyedülálló alkotás, én- és kortörténet, magyar Twist Olivér, feloldás nélküli társadalmi vádbeszéd és önvizsgálat. A lelencgyerekből minden szörnyű körülmény között is becsületes emberré felnövő Szilveszter lázadása jogos ugyan, de elszigetelt, ezért tragikus, hiábavaló, önpusztító vállalkozás. Ha elolvassuk ezt a legkomorabbak közül való költői elbeszélést, élesen világos társadalombírálatot, ráadásul költészetileg csupa drágagyöngyöt találunk benne. A szőlőszemmonológ például az eszményítés jegyében kristálytiszta jambikus szabadversben rajzolja meg a világ lassú, szerves fejlődésének gondolatát. 

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

 […] A földet is sugárok érlelik, de

Ezek nem nap sugárai, hanem

Az embereknek lelkei.” (Az apostol, XI. ének) 

 A kérdésre, hogy mi viszi előre a világot, a többség, a köz vagy a kiemelkedő egyén, a hős vagy géniusz, Petőfi is, mint Herder, Tolsztoj, majd Madách, az utóbbiak mellett foglal állást. A hősök és mártírok szükségességébe vetett „hit” vezérli Szilvesztert, hogy a társadalom alvó öntudata benne ébredjen fel, hogy alkotásaiban egy igazságosabb világról álmodjon. Csakhogy írásai terjesztését a cenzúra megakadályozza (fél az értelmiségitől). A küldetéstudattal felnőtt Szilveszter alapít ugyan családot, de nincs társadalmi közege, így nincs szerepe, sem értő közönsége. Mondhatjuk, hogy a sok szenvedéstől a gondviselésbe vetett hit túl vékony szálon kapcsolja őt saját egyszeri, véges életéhez, azaz a teremtő által (talán majdnem mindig és mindenkor?) felajánlott rejtettségben való létmódhoz. Szilveszter tehát nem fogadja el cenzúrázó szerkesztője javaslatát, hogy „gabona helyett maszlagot” írjon (XIV. ének), hiszen apostol ilyet nem tehet… Családostul éhezik, „bezárja gondolatait feje-lelke börtönébe”. Kevés megrázóbb jelenet létezik a világirodalomban, mint az, ahol Petőfi Szilveszter hitvesét szólaltatja meg, amint halott csecsemőjének altatódalt énekel (XV. ének). Szilvesztert „kiszivárgott” gondolataiért börtönbe zárják. Mire kiszabadul, már senkije sincs, mint ahogy a diadalmasan hazatérő János vitéznek sem volt (János vitéz, 1844). 1848-ban más a történelmi pillanat, és mást sejt meg a költő. Március idusának reményei szertefoszlottak. Szilveszter amnesztiával szabadul, de a világ még nagyobb szolgaságba süllyedt, és róla senki nem vesz tudomást. Ekkor az apostol, híven elhivatottságához, fellázad az egész világban elhatalmasodó gonoszság ellen: bére bitófa. Lázadása értelmetlennek bizonyul. Anarchista lázadót ábrázol-e Petőfi Szilvesztere? Korán vagy későn jött forradalmár-e ez az apostol, akinek nincs támasza az emberek között, aki nem támaszkodik a gondviselésre, akire (látszólag?) nincs szüksége a világnak? Aki elől a hálás utókor, Petőfi szavával szólva, még „fátyolozza magát”? 

A hála, az emlékezés (láttuk sorozatunk eddigi részeiben) gyakorlása kell az egészséges túléléshez; a nemzet dimenzióiban a hálás emlékezés a nemzeti megmaradás egyik feltétele. Ha Szilvesztert el is felejtik Az apostolban, Petőfi eltűntét évtizedeken át siratják keservesen, sőt, Segesvár környéki halálát (vagy eleven eltemettetését) máig hiszik és nem hiszik, bizonyítják és cáfolják… 


A kétszeres hasonmás

A gyógyító képzeletű Jókai Mór (1823–1904) kétszeres hasonmását teremti meg költő barátjának egyik legizgalmasabb, ma is roppant korszerű regényében, a Politikai divatokban. E regénynek két kulcsszereplője költő… 

A Politikai divatok (1862–1864) önéletrajzi ihletésű remekmű. A Schmerling-korszakban született, amikor Jókait három hónapra bebörtönözték az 1863-ban Hon címen alapított napilapjában közölt cikkei miatt. A regény Komáromnak, március tizenötödikének, az író házasulásának, a szabadságharcnak, Jókai édesanyjának, Laborfalvi Rózának, Petőfinek, a hősöknek, az árulóknak, az „átlagos túlélőknek”: a közösségi és magánéletet szorosan egybefonó világnak állít eleven emléket. Az eposzi méretű Kőszívű ember fiaihoz képest inkább rapszódia és elégikus gyászbeszéd (Liszt Funérailles című zongoraművéhez hasonlítható). Jókait maga a főhős, Lávay Béla képviseli. Lávay felesége Hargitay Judit színésznő lesz, akinek „förtelmes”, de gazdag kérőt kell kikosaraznia, majd egy szinte vízbefúlással végződő hídösszeomlás utáni zűrzavarban választhatja azt, akit szeret. Petőfinek két alteregója van a regényben, két költő barát, két egymáshoz külsőre is hasonló fiatalember személyében – hogy ez micsoda remek írói ötlet, azt egyrészt a regény maga, másrészt a Petőfi-utóélet bizonyítja. Az egyik költő Pusztafi, aki megmenti Lávay Bélát és menyasszonyát a vízbefúlástól, és aki majd börtönben sínylődik a bukott szabadságharc után. A másik költő Zeleji Róbert; neki gazdag, de valójában másba, Lávayba szerelmes menyasszonya van (Holdváry Szerafin). A szabadságharc vészterhes végnapjaiban, amikor sokan szembemenekülnek a betörő orosz csapatokkal, Zeleji Róbert Pusztafival együtt a segesvári csatából (sic!) a nádason át próbál „felszívódni”. Bal combját golyó éri, és ahogy vonszolódnak tovább, lassan elvérzik. Menyasszonya gyűrűjét és egy tincs haját Pusztafira bízza. Megígérteti vele, hogy nem hagyja holttestét a kozákok prédájául. Az éjszaka leple alatt, a katonák és a réti farkasok vért szomjazó gyűrűjében, nagy nehezen sikerül Pusztafinak egy fa odvába rejteni barátja tetemét, majd felgyújtani azt… Ez a fejezet a regény egyharmadának végén található („A végzet kezdete s a kezdetnek a vége”). Zeleji menyasszonya a segesvári csata után száznyolcvan napot vár vőlegényére, aztán férjhez megy a Lávay pár ellenségéhez, Judit hajdani gazdag kérőjéhez… de nem szabadulhat a költő kísértő emlékétől. Aztán egyszer, évekkel később megpillantja Zelejinek adott gyűrűjét egy börtönben sínylődő rab ujján, a börtönpince ablakában. Testi-lelki egészsége végleg összeroppan. Csak a regény utolsó fejezetében értesül arról, hogy az ő gyűrűjét hordó rab mégsem Zeleji Róbert volt, hanem annak barátja, Pusztafi. A feloldozás számára túl későn érkezik.

Barabás Miklós litográfiája


A költött és valós Petőfi-párhuzamok további megismerését bízzuk az olvasókra. Olyan szoros kölcsönösség látszik mese és tények között ebben a műben. Érdemes beszélnünk a Politikai divatok bámulatos orvos hőséről, a szabadságharc titkos hírvivőjéről, a kedves, leleményes sánta orvosról. Glanz Melchior ő, a Rókus-kórház segédorvosa: „tört testben egyenes lélek”. A forradalom alatt szürkehályogot operál szerte az országban, és e fedőtevékenység „árnyékában”, mankója üregébe rejtve szállítja a kódolt hadi üzeneteket. Ezt a jó „cselt” alkalmazza majd Mikszáth Szent Péter esernyőjének egyik kulcsfigurája! Melchior eszénél és adakozó jó szívénél csak hidegvére nagyobb. Sokfelé figyelik, lesnek rá, de vádló bizonyítékkal mégsem érik tetten. Amikor Lávay Béla ifjú színésznő felesége arra kéri a doktort, hogy alkossa meg a férje homlokát ékesítő kardvágás hegének tökéletes mását a maga homlokára, a jó doktor eleinte habozik, de hamar belátja, hogy Judit csak férje sajátos ismertetőjelének birtokában szerezheti meg Béla helyett a Komárom várában szolgáló katonáknak járó menlevelet. Judit műtét utáni gyógyulásáról így ír a szerző: 

„Nyolcadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszínű vonal, egy begyógyult seb hegesedése látszott a márványtiszta homlokon. […] A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között sohasem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de akinek honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi ellenség, jóbarát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, súgó, öltöztető és cseléd.” 

A lebilincselő cselekmény jól kidomborítja az ellentétet a szenvedések árán megőrzött becsület, emberség, a tiszta lelkiismeret boldogsága, illetve a csalásra, számításra alapozott „szegény gazdag” boldogtalanság között. „Divatos” érdekember hősei közül a „gyermeki lelkű” (Szerb Antal) író Holdváry Szerafinnal bánik a legkeményebben. Szerafin szenved a származásából és jelleméből fakadó merevség és gőg miatt, de nem tud megváltozni. Fél évvel Zeleji eltűnése után rosszul értelmezett érdekből megy újra férjhez – gazemberhez. Amikor pedig Fertőy belebukik az igaztalan perbe Lávay ellen, a börtönből szabadult Pusztafi felkeresi Szerafint, hogy visszaadja a nádasban pusztult barát, a volt vőlegény gyűrűjét. A most már kétszeresen „szabad” asszony önemésztő poklának „agyszélhűdés” vet véget. 

 Találgathatjuk, hogy a megérteni és jóvátenni akaró író melyik szereplővel és melyik epizóddal gondolt Petőfire, Szendrey Júliára, önmagára, a nemzet hősies és kevésbé hősies múltjára és jelenére. Tény, hogy a regény végén a politikai divatok által sodort, önnön gyengeségei miatt bűnhődő Szerafin „megváltó halálának” hírét éppen Melchior, a kedves, jó orvos közli a főhőssel, aki már azelőtt is közvetlen, igaz, szeretett: boldog ember, hogy a világ elismerést vagy igazságot szolgáltatna neki… 

Kiss Zsuzsánna

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató