2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Manapság rengeteg ember kutat az ősök után. Az ősök nem bánják. Sőt egyenesen örülnek annak, hogy valaki újra érdeklődik felőlük.

Manapság rengeteg ember kutat az ősök után. Az ősök nem bánják. Sőt egyenesen örülnek annak, hogy valaki újra érdeklődik felőlük. Talán sírjuk sincs már meg, elsodorta a fejlődés, felejtés, nemtörődömség, a területrendezés, a sírkőátfaragás, -lopás, egyéb emberi és testületi gyarlóság. És akkor még az időfaktorról semmit sem szóltunk.

Az ősök utáni kutakodás nem mai keletű, egyáltalán azért tudunk róluk valamit a logikus biológiai következtetéseken túl, mert minden családban akadt egy bogaras, furcsa különc. Ábrándos, habókos, ősfelhőkbe temetkező nagybácsi, nagyapa, egy mesélős nagyszülő, aki már próbálkozott a családfa összeállításával több, de inkább kevesebb szakértelemmel. Érdekes, a férfiakat sokkal inkább foglalkoztatja az ősrégészet, mint a nőket.

A kutatás rendszerint irigylésre méltó tettekre derít fényt, egy az elődök közül nagy világcsavargó volt, bekóricálta a fél világot (Szovátától Sovignon Blancig), lerongyolódva csontig, ám fantasztikus történetekkel tért haza, papírra is vetette – úgy emlékszik valaki –, de aztán a napló kézen-közön eltűnt, anélkül, hogy bárki érdemben olvasta volna. A másik ős elment a világháborúba, hőstetteket hajtott végre, többször is napiparancsban dicsérték meg, elvesztette a fél karját vagy az önbizalmát, otthon az asztal alatt cilinderben járt, mert minden családban előfordul egy kardos-katonás nagymama, akinek a főfoglalkozása a befőzés és a rekcum volt.

Vannak esetek, amikor az utódok menekülnek a múlt elől, fölösleges cifrálmánynak tartják, koncnak-koloncnak. Minek? Mire jó? A múltat nem lehet megenni, jóvátenni, mondják, abból csak néhány ember élhet meg – történészek, levéltárosok, firkászok, hivatásos hazudozók – s mit ér az egész, ha nem hagytak ránk egy huncut fityinget sem. Rendszerint nem hagytak. Vagy a méltatlan utódelődök elherdálták, marhaságokra költötték, amit szereztek, elvették a komcsik, diktátorok, uzsorások, haramiák, tőzsdecápák, kártyaművészek, elvitte a lóverseny, a fene, az esti gyors...

De olykor a múlt értünk jön és mindent elront, megváltoztat, kifordít addigi önmagunkból. Ez főleg azokkal esik meg, akik tagadnak körömszakadtáig, hetvenkednek, egyszer aztán váratlanul a családi titokszekrényből kibukik egy csontváz. Vagy ki sem esik, mert nincs már csontja, haló pora sem. Holott az az ős még csak tegnapelőtt, vagy hetven éve pusztult el nyomorultul, bűntelenül büntető hatalmak kezétől, éppen ősei, eredete, származása miatt.

Novák Előd esetére utalnék, akinek a jobbik tagjaként megadatott, hogy váratlanul, drámai módon szembesüljön az ősökről szóló valósággal. A hallottak és a bizonyítékok súlya alatt összeroppant, kilépett, kiléptették a mozgalomból, megtért, vezekel, egy nem latin betűvel író ősi nyelvet tanul, hittanórára jár.

Ezért aztán kedves kutató hajlamú hívem, fel kell készülni, hogy a nemeslevél és címer helyett olyan ősökre bukkanunk, akik nem igazodnak a legendákhoz, a fényes múlthoz, akik talán nem is magyarok, földönfutók valának, nem félistenek, csak egyszerű földet karcoló halandók. Miként mi is azok vagyunk, leszünk, ameddig nem jő valaki a 21. század végéről és ócska papírok, olvashatatlan floppyk, cédék, fényírópapír-alapú képek, újságkivágások, facebookos bejegyzések, blogok és blokkok romjai között nem kezd kotorászni és a törmelékből – rajta áll –, ha képzelt kilétünket építi fel vagy a valaha halovány mását…

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató