Ötszáz éve tört ki a Dózsa-féle parasztháború
Ötszáz éve, 1514. április 24-én iktatta be Bakócz Tamás esztergomi érsek a török ellen induló keresztes had parancsnoki tisztébe a köznemesi származású Dózsa György székely hadnagyot.
Ötszáz éve, 1514. április 24-én iktatta be Bakócz Tamás esztergomi érsek a török ellen induló keresztes had parancsnoki tisztébe a köznemesi származású Dózsa György székely hadnagyot. A zászló alá gyülekező, főként parasztokból álló sereg azonban a török helyett végül földesurai ellen indult, s kitört a magyar történelem legnagyobb parasztlázadása, a Dózsa-felkelés.
A jobbágysorból származó, 1442-ben született Bakócz Tamás szédületes egyházi pályát futott be, 1513-ban – első és mindeddig utolsó magyarként – még a pápaválasztás komoly esélyese is volt. Ellenfelei összefogása miatt azonban az utolsó pillanatban kudarcot vallott, 1514 márciusában betegen és csalódottan, „csak” pápai legátusként tért haza, kezében a török elleni keresztes háborúra felhívó bullával.
A bulla kihirdetése után nagy tömeg sereglett össze Budán, a keresztes had parancsnokának 1514. április 24-én a török elleni harcokban már kitűnt Dózsa György székely köznemes hadnagyot tették meg (akinek előéletéről keveset tudunk). A táborokba egész tavasszal özönlöttek az emberek, akik között volt jobbágy, hajdú, városi polgár és még számos közrendű ember, sokan közülük bűnbocsánatban reménykedtek, de sokan a feudális kötöttségektől akartak szabadulni. Az ország több pontján kijelölt táborokban május közepén már 30 ezernél többen álltak fegyverben. Ellátásuk, élelmezésük nem volt megoldott, s a betakarítás közeledtével a nemesek erőszakkal igyekeztek elejét venni annak, hogy birtokaikról a parasztok távozzanak. Egyre gyakoribbak lettek az összetűzések a keresztesek és a nemesek között, így Bakócz május 13-án leállította a toborzást.
Dózsa néhány nappal korábban indult folyamatosan gyarapodó seregével Budáról dél felé. Előőrsein május 23-án rajtaütöttek Báthori István temesi vajda hadai, válaszul másnap, Dózsa bevette a nagylaki várat és a győzelmet ünneplő urak közül többet karóba húzatott. Ezzel lényegében törvényen kívül helyezte magát, s a török helyett a földesurak ellen fordult. Bakócz – ezekről az eseményekről még mit sem tudva – ugyancsak május 24-én megtiltotta a hadjárat folytatását, de a II. Ulászló király által is megerősített parancs csak olajat öntött a tűzre. A parasztok úgy érezték, az urak akadályozzák a török elleni harcot, meg akarják fosztani őket a kilátásba helyezett bűnbocsánattól. Elkeseredésüknek más oka is volt: Magyarországon akkor már rendkívül nagy társadalmi feszültségek halmozódtak fel, a jobbágyok helyzete fokozatosan romlott, életszínvonaluk folyamatosan csökkent, a nemesség megnehezítette szabad költözésüket, igyekezett elzárni előttük a felemelkedés lehetőségét, mezővárosba költözésüket.
Dózsa serege nem oszlott fel, sőt a király és a szent kereszt nevében sorra foglalta el a városokat: Csanádot, Aradot, Világost, Lippát és Solymost, majd Temesvár ellen vonult. A főerőkkel Szapolyai János erdélyi vajda vette fel a küzdelmet, és július 15-én Temesvár alatt szétverte a parasztsereget. Dózsát – aki vezértársaival az ütközet elején fogságba esett – néhány nap múlva elképesztő kegyetlenséggel végezték ki. (A megtorláskor csak a főbűnösök lakoltak halállal, mert a szorgos paraszti kezekre nagy szükség volt a betakarításkor.) Az alvezérek itt-ott még folytatták a harcot, de októberre a felkelést végleg elfojtották. A leverés után három évvel, 1517-ben született meg a nemesség előjogait megfogalmazó Werbőczy-féle Hármaskönyv, a Tripartitum, amely 1848-ig meghatározta a magyarországi szokásjogot.
A parasztháború megítélése sokat változott az idők során. A konzervatív-nemesi szemléletű történetírás hosszú évszázadokon át kizárólag a parasztok féktelen bűneit hangsúlyozta, a jobbágyok nyomorát, az urak felelősségét elhallgatta vagy tagadta. Az 1950-es évektől az osztályharcos történelmi szemlélet az ellenkező végletbe esett, amikor az elnyomóik ellen fegyvert fogó parasztok dicső tetteit hangsúlyozta.
Magát Dózsát megőrizte a népi emlékezet, de ábrázolása a művészetben, történetírásban szélsőséges maradt, és aktuálpolitikai célokra is kisajátították személyiségét. Állították be közönséges haramiának és gyilkosnak, vitéz, de mérhetetlenül becsvágyó katonának, a másik oldalról honvédő hősnek, az elnyomás ellen lázadó népvezérnek, tudatos forradalmárnak, történelmi példaképnek is. Az elmúlt évtizedekben kevés szó esett róla, noha alig van olyan település, amelynek valamely utcája, tere ne viselné nevét. Dózsa alakját köztéri szobrok tucatjai őrzik, Eötvös József regényt, Ady, Petőfi és Juhász Gyula verset, Jókai és Illyés Gyula drámát, Erkel Ferenc operát írt róla, az évtizedekig használt 20 forintos bankjegyre is az ő arcképe került.
