Otthont a kultúrának

Megváltoztatható-e a változatlanság? – erről és színházi egyebekről dr. Gáspárik Attilával beszélgettünk.

Mint arról korábban tájékoztattunk, dr. Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora nyerte meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségére kiírt versenyvizsgát. A színház évek óta vezérigazgató nélkül vegetált, az áldatlan állapot hatásai és következményei egyértelműek voltak. A vártnál kevesebb közönség és nívós előadás mind a magyar, mind a román tagozaton, igazgatóhelyettes cserék, félbemaradt felújítási munkálatok, mindezeket pedig nemrég az épület körül szinte dzsungelként burjánzó építőtelepi tartozékok sokasága, a teljes megközelíthetetlenség és a szürke, felkapart beton már-már eszményi rondasága fejelte meg. Megváltoztatható-e a változatlanság? – erről és színházi egyebekről dr. Gáspárik Attilával beszélgettünk.

– Nem tudom, hogy az én életemben lesz-e változás, az alapvető munkahelyem továbbra is az egyetemen marad, megtartom az óráimat, kiveszem a részem a munkából, ezen felül pedig lesz egy öt évre szóló menedzseri szerződésem a Nemzeti Színházzal. Ott több szintre lebontva képzelem el a munkát. Az első szint, hogy a színháznak működnie kell, jó előadásokkal, jó nézőszámmal. A második, hogy a két társulatnak arcélet, művészeti jövőképet kell építeni. A színház évtizedek óta tengődik, senki sem akadt, aki egy művészeti program által kijelölte volna, hogy mi a Nemzeti. Egyesek nosztalgikusan a Székely Színház visszaállítására vágynak. Az egy szép korszak volt, de nem fogom és nem tudom újjáépíteni. Hiba volna, az egy másik valóság volt. Úgy vélem, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egy román és egy magyar nemzeti színház. A magyar része az erdélyi magyarság nemzeti színháza. Ez a cél. Nagy látogatottságú, széles kiterjedésű, nagyon sok hangot lefogó művészeti intézmény és nem csak színház. Feladata a drámairodalmi művek megismertetése, a múlt értékeinek folyamatos újragondolása, felszínen tartása, színházkultúránk hagyományainak közreadása. Nézőnevelő, de nézőszórakoztató program is. Olyan kisugárzása kell legyen, ami semmihez sem hasonlítható. A harmadik szintet az épület rehabilitációja képezi. Ez régóta húzódik és nagyon kellemetlen. Radikálisan újra kell gondolni a helyzetet, hiszen ez egy ’73-ben épült gyűlésterem, amiben ma lehetetlen korszerű színházat játszani. Nem expóhelyszín: ezt is újra kell gondolnunk. A művészeti egyetem ugyanakkor a színház stratégiai partnere, a két intézmény aktivitásai érintik egymást. Ez a második kör: az együttműködés az Ariel Színházzal, a filharmóniával, a Maros Művészegyüttessel. Együtt kell dolgoznunk, nem mehetünk egymással szembe.

– Melyek az átalakítási folyamat kezdőlépései?

– Felmérni mindazt, ami van. Ez nagyon nehéz, mert a színháznak nincs belső rendszabályzata. Több mint száz ember dolgozik egy struktúrában és senki sem tudja, hogy hol a helye. Nincs a művésznek státusa, nem tudom, mit jelent egy nemzeti színház színészének lenni. Pedig biztosan többet, mint más, hasonló intézmény művészének. Megpróbálunk egy új struktúrát kialakítani és tiszta vizet önteni a pohárba: mi lett az építkezéssel, a be nem mutatott előadásokkal, a nem teljesített szerződésekkel. Csak olyan papírokból értesültem ezekről, amiket a minisztérium átadott. Próbáltam kapcsolatot keresni a színház vezetőivel – kudarc volt, egyelőre nehézkes a kommunikáció. A marosvásárhelyi Nemzetiben húsz éve borult fel a rend és ezt nem a rosszakarat idézte elő. Sokkal több volt megengedett, mint ami kellett volna. És van egy másik, óriási probléma is: az erdélyi színész röghöz kötött. Nincs mozgás, mint Magyarországon vagy a román színházaknál és ez senkinek sem tesz jót. A színházak így hamar megrekedhetnek. Innen három színházra való ember ment el Boér Ferenctől Bodolai Balázsig. Legtöbbjük vezető színész lett Magyarországon. Tisztességesebbnek láttam volna, ha az akkori igazgatók is felállnak és elmennek. Nem volt az intézménynek gazdája. Én ezt elkeseredésből vállaltam el.

– Az átrendezések mellett a repertoárkoncepciót is át kívánja alakítani?

– Széles spektrumot kell lefedni. Több csomagot képzelek el: a régi klasszikusok mai olvasata (Molter, Tomcsa, Karácsony Benő például, olyan szerzők, akiket nagyon elfelejtettünk), nemzeti klasszikusaink újrarendezése (Csongor és Tünde, Légy jó mindhalálig, Az ember tragédiája, Úri muri), valamint olyan új, kortárs darabok bemutatása, amelyekkel tükröt tudunk magunknak tartani. Ez ugyanakkor a külföldi klasszikusokra is érvényes (Shakespeare, Molière, Csehov, Strindberg). A román társulat évente egy magyar szerző darabját is bemutatja majd és ez fordítva is érvényes lesz, ami interkulturális státust is jelent. Legyünk kíváncsiak egymás kultúrájára. Nem politikai okokból, hanem komolyan érdekel, hogy a szomszéd mit csinál. Én vagyok a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház első, magyar nemzetiségű vezérigazgatója. Csorba ’73-ban volt igazgató, a státust ’78-ban találták ki. És volt egy papírforma: a román nemzetiségű vezérigazgatók mindig úgy cselekedtek, hogy kitűnt, a román társulat közelebb áll hozzájuk. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni, olyan modellt kívánok lefektetni, ami megkerülhetetlen. Nagyon szeretném, ha a Nemzeti március 15-én olyan előadást produkálna, ami méltó lenne: nem csak megtartani az ünnepet, hanem valóban ünnepelni. Terveim között van például egy Bernády-musicalt összehozni (drámapályázat útján), rádiószínházi előadásokat csinálni a Marosvásárhelyi Rádióval közösen, avagy meghívni az Omega együttes rockoperáját – hiszen a Nemzeti olyan intézmény, amelyben nemzeti érdekű eseményeket szervezünk. Augusztusban ugyanakkor nagyon késő mindezt elkezdeni, végig hajtani kell, az első év még nem az én évadom lesz. De szeretném, ha koncertek, szavalóestek szervezésével, CD- és DVD-lemezek kiadásával minél hamarabb foglalkozhatnánk.

– Sokan tartanak attól, hogy vezérigazgatóként beleszól majd a műsorpolitikába, amelynek alakításában – állítólag – a vezérigazgatók eleddig nem vettek részt.

– Igen, sokan tartanak attól, hogy helyzetbe hozom a GruppenHeccet, mások pedig attól, hogy tönkreteszem. A költői kérdés: plakátragasztónak megyek én a Nemzeti Színházba? Természetesen nagyon érdekel a műsorpolitika és lesz befolyásom. Komoly művészeti stratégiám van, ennek része a műsorpolitika is. A nagyszínpad a vidám daraboké, a zenés előadásoké lesz, a kisterem a komoly előadások helyszíne, a pincében underground-terem fog működni. Én magam nem akarok játszani, holott a szerződésemben benne van, hogy évente egy alkalommal játszhatok és rendezhetek. Ha mégis elvállalnék szerepet, oka csak az lenne, hogy a korosztályomban jelenleg nincsen más színész Marosvásárhelyen. Ugyanakkor szeretném elkerülni azt, hogy a politika részt vegyen a színház életében. Például a Színészbál esetében magyarországi politikusok helyett inkább Törőcsik Marit vagy Cserhalmit kellene meghívjuk. És azt is szeretném, ha lenne a színháznak egy komoly arcéle és nem az az összevisszaság jellemezné, ami most van, például a plakátok esetében. Ez egy központi, főteres színház, amely megpróbálná magához csábítani a színházat szerető embereket. Nem nyúlok hozzá sem a Hahota, sem a GruppenHecc törzsközönségéhez. Szolid és jó színházat szeretnék és nem hiszem, hogy a marosvásárhelyi közönség elutasítaná ezt. De a színház ki is kell menjen az épületből, műsorokat kell vinnie az osztálytermekbe, az utcára, az iskolákba a tananyag és a színházművészet jobb megismerése végett. A Nemzetinek implikálódnia kell, olyan csapattal szeretnék dolgozni, amely elfogadja az ötéves programot. Ha valaki ebbe nem képes beállni, akkor valakinek kettőnk közül el kell mennie. Szeretnék mindenkivel együttműködni, de új korszak következik. A színház költségvetésének 99%-át a minisztériumtól kapja és egy százalékért dolgozik. Ez nem egészséges. Az egyéves itteni költségvetés Gyergyóban hatévinek felel meg. És Marosvásárhelyen körülbelül hét különböző társulat táplálkozik a Nemzeti erőforrásaiból.

– Ezt a bérek alacsony szintje is magyarázhatja...

– Igen, de csak ha megteszek mindent, jöhetek elő az igényeimmel. A tehetséget ritkán mérik. Az odaadást nagyon sok mindennel lehet kompenzálni. Nincsen például szakmai alázat. És azért, mert nincsen akire felnézzenek. Komoly rendetlenség jellemzi a színházat, ezt megpróbálom megoldani. Körülbelül negyvenszázalékos sikert garantálok magamnak, és ekkor nagyon optimista vagyok. Külső fenyegetettségek is vannak, például Románia és Európa rossz gazdasági helyzete. Nem várhatom el, hogy a színház ügye legyen a legfontosabb. Probléma az önkormányzattal való kapcsolat hiánya. A színház épületének elhanyagoltsága. A bejáratot nem lehet megközelíteni, az előcsarnokban az izzók fele ki van égve, van két telefonfülke, amit évek óta nem használnak és nincs helyettük, mondjuk egy könyvesbolt. A honlap katasztrofális, követendő példa ebben a budapesti Nemzeti oldala. Ott szeretik a színészeket. Itt hűbéri társadalmi rendszer működött, hiányzik az alapvető önbecsülés. Ezt is meg szeretném változtatni.

– Mi történik az egyetemmel?

– Minden megy tovább. Akkreditált minden szakunk, az idei felvételire háromszoros volt a túljelentkezés. Ez az egyetem sikerét jelzi. Az új média szakra húszan felvételiztek, ez kétszeres túljelentkezést jelent. Olyan tanári gárda vette át az intézmény vezetését, amely nagy perspektívákra képes. Sok a fiatal oktató és tovább fiatalodunk. Egyéni utat járunk, amelyre még senki sem vállalkozott. A színi együtt a színházzal: meghódítani a régiót, négy év múlva pedig európai színtérre menni. Ez lesz a vásárhelyi modell. Szeretném visszahódítani azokat, akik Kolozsvárra, Sepsiszentgyörgyre járnak színházba. A kultúrát egyedül az ember ismeri és hiszek abban, hogy ez a város újra képes arra, amire képes volt száz évvel ezelőtt: otthonául lenni egy pezsgő művészeti, kulturális életnek.