Pályán kívül

A magas, sovány fiú nem csak régi típusú, fűzős korcsolyája miatt tűnt fel a műjégpályán keringők tömegében. Fél kezével a korlátba kapaszkodva próbált előre haladni, lassan, bizonytalanul, mint akinek nehezére esik minden újabb mozdulat. Olyan volt, mint egy színes, sebesen pörgő szerkezet meghibásodott részecskéje.

– Cseppet sem tartja a bokámat. Feladom – kiáltotta oda aztán a mindegyre mellé kanyarodó haveroknak, és visszatapogatózott a bejárathoz. 

– Pedig én ezzel úgy „vágtam” a múltkor – akarta jobb belátásra bírni az egyik barát, de ő már biztonságba helyezte magát a pálya mögötti székek egyikén, és gyors mozdulatokkal igyekezett megszabadulni a veszélyesnek érzett lábbelitől. Így, közelebbről ismerősnek tűntek a vonásai. Amikor észrevett, és rám köszönt, már biztos voltam benne, hogy helyes a feltételezés, egy rég nem látott  ismerősöm fia. Harmadikos lehetett, mikor utoljára találkoztam vele.

– Még mindig olyan jó matekes vagy? – kérdeztem.

– Már nagyon nem – húzta el a száját. – Mióta kiköltöztem mamához falura, nem igazán van energiám a sulira. Tudod, az ingázás... Egy héten többször is háromig van órám, mire kiérek a buszhoz, fél 4. Kinek van még kedve azután tanulni?  De azért szeretem mamánál, ott legalább csend van.

– Mikor költöztél ki?

– Három éve, még hetedikben. Anyunak akkoriban került egy jó munkalehetőség Németországban. Azóta is ott van, egy kilencvenéves nénire 

vigyáz. Nagyon meg van elégedve, azt mondja, a néni kedves, vicces, nem kell forgatni, pelenkázni, és szellemileg is egészen friss. Anyu főz, mos rá, délutánonként, ha olyan az idő, kiviszi sétálni, este beszélgetnek, társasjátékoznak. Már első perctől könnyen értekeztek, anyu ugyanis az iskolában tanult németet.

– Milyen gyakran jön haza?

– Kétszer volt csak azóta itthon. Az ünnepekre mindig jöhetne, mert olyankor ott vannak a néninél a gyerekei, és sokszor az unokák, dédunokák is. De anyu nem az az utazgatós típus. Ott megvan a külön szobája, oda behúzódik, tévézik, pihen. A pénzt viszont rendszeresen küldi. Amikor kiköltöztem mamámhoz, vittem a számítógépem is. Így hetente kétszer-háromszor beszélünk a neten anyuval. 

– A garzonotokkal mi lett?

– Apám lakik most csak ott. Jobb is így neki, úgyis mindig azon „depizett”, hogy nincs elég élettere. Meg sem fordult a fejemben, hogy vele maradjak, miután anyu elment, és persze ő sem marasztalt. Vasárnaponként még ki-kijön mamához, együtt ebédelünk, de az is előfordult, hogy hetekig felénk sem nézett. Mama egyébként mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon, most is adott a nyugdíjából, hogy bejöhessek a városba szórakozni a haverokkal. De nem szeretem szórni a pénzt, ezért sem béreltem korcsolyát. Az egyik haverom azt mondta, ideadja a bátyjáét, igaz, hogy kicsit régi, de nem lesz nehéz menni vele. Hát, nem pont ilyenre számítottam. Nem is baj, úgysem volt nagy kedvem a jégen bénázni, inkább csak a társaság kedvéért jöttem. Később majd úgyis beülünk valahova, iszunk egy jó meleg teát. 

– Hogyan töltöd idén a karácsonyt?

– Van az udvarunkon egy kicsi fenyő, azt mamával feldíszítjük, aztán templomba megyünk. Az istentisztelet után megvacsorázunk. Később mama lepihen, én meg leülök a számítógép elé. A haverokkal gyakran készítünk kis filmeket utazásról, családról, meg mindenről, ami fontos nekünk. Én például a kutyámról szoktam. A videókat feltöltjük a youtube-ra, „kommentáljuk”. Nekem ez a kedvenc szórakozásom... Az az álmom, hogy egyszer híres „videós” leszek. A pénzből, amit keresnék, elvinném mamát egy tengerparti nyaralásra. Magamnak meg vennék egy autót. Akkor a várost is közelebb érezném. 

Időközben véget ért a másfél órás jégtánc, a takarítók nagy lapátokkal indultak a műjégpálya felé. Beszélgetőtársam gyorsan elköszönt, aztán felkapta a hátizsákját. A pálya szélén várta a jégköröket szakadatlanul rovó, vidám fiúkat.