Paphlagón menyecskék szaladtak át a téren. Az óvárosi templomban talán delet harangoztak. Ha az ember az órájára nézett, könnyen ellenőrizhette, de a járókelők a paphlagón menyecskék futását bámulták. Irigykedtek, nevetgéltek, megjegyzéseket tettek, tudod, ez így van minden futás alkalmával, a járda szélén álldogálók mindig mindent jobban tudnak, régi dicsőségekről és aranyérmekről hazudoznak, csak bírja az ember hazacipelni a sok bajnoki címet, oklevelet, fényes dőreséget, medált. Mit sem törődtek azzal, hogy talán a külvárosban lángra lobbant egy viskó. Ami biztos, az biztos, a harangok félre voltak verve, akár égett egy rozzant kisház a külvárosban, akár mert a harangozó rendszerint berúgott, és akkor húzta meg a köteleket, amikor sikerült felkapaszkodni az óvárosi templom tornyába. Gondold el, hetvenöt vagy nyolcvan lépcső, korhadt deszkák és denevérek. De sokan abban a hitben süketeltek, hogy ez hozzátartozik a menyecskék futásához, hírverés, a figyelem felkeltése. Ebből semminek sem szabad elvesznie.
Isten tudja, mit gondoljunk a dologról, vélekedtek egyöntetűen a városi tanácsosok, akik egy csomóba verődve a városháza nagy ablakából nézték a paphlagón menyecskék futását. Az erős vádlik és izmos combok láttán erotikus gondolatok támadtak nem egy tanácsnokban, holott fehér szakálluknak állítólag tekintélyt kellett volna parancsolnia, bölcsességükkel, híres mondásaikkal és kellemes modorukkal ki kellett volna tűnniük a polgárok ezrei közül, akiknek nem volt szakálluk (fehér), sem bölcsességben vagy modorban nem kelhettek versenyre az ablakban csoportozó városatyákkal, akiket éppen ezen okok folyományaként választottak meg közfelkiáltással. Az önfelkiáltókat eleve kizárták a szavazásból. Volt is ezért elég panasz, óvás, de a választási iroda mérművelt testülete minden alkalommal elutasította a fellebbezőket. És a hangoskodókra büntetéseket szabtak ki különféle faramuci jogcímeken. Természetesen fél évvel–nyolc hónappal az elhangzott felkiáltások után, hogy senki ne keressen összefüggést a választási iroda (értsd: a hatalom) és az elutasított tüntetés között.
A paphlagón menyecskék pedig évente egyszer szaladtak versenyt a téren. Soha nem lehetett előre tudni a bajnokság napját, óráját, ezért aztán voltak olyan felelőtlen egyének és féktelen nyereségvágyra alapított fogadóirodák, amelyek ezekre a napokra és a bajnokság kimenetelére fogadásokat kötöttek. Nem vagyunk meggyőződve, mondta a polgármester a tájékozatlanság kellős közepén, ha ez a harangozás is a fogadóirodák műve. Ők fizették le egy kisebb hordó konyakkal a harangozót, akinek a menye a paphlagón bevándorlók közül származik. Mindenki rangon aluli házasságról beszélt, de a harangozó fia, Dulone nem látszott ezzel törődni, hiszen évek óta doktori disszertációját készült megvédeni a paphlagón kultúra és civilizáció tárgyköréből. Ám feleségének adatszolgáltatása nélkül – sokak szerint érdekházasság volt a javából – szárazra vetett cetként tátongott volna a kudarc torkában. Így is a sok vakszokás, szoknyaránc, térdprecedens és baltapintat emléke homályos maradt számára, amelyek pedig a paphlagón kultúrkör lényegéhez úgy tapadtak, mint csecsemő siet anyja kebelére. A tudományos és akadémiai könyvesházak, múzeumok, tudóskörök Európának ebben a vonatkozásában (földrajzi, játékelméleti és gasztronómiai szinten) nem tudtak egész vagy legalább töredékválaszokkal szolgálni.
A tanács végül – mint annyi más ügyben is – abban maradt, hogy nem maradt semmiben. Az ablak becsukódott, a városatyák fehér szakálla lassan elnyelte az elégedetlenség moraját, s a határozatképtelenség megülte a városszéli dombokat is. A tér visszakapta rendes zsibongását: a kövezeten csattogó lépteket, a kofák rekedt kiáltásait, a galambok oktalan röppenését. A paphlagón menyecskék futása közben véget ért, mintha soha nem is lett volna több puszta látványnál, egy szeszélyes hagyománynál, amelyet az idő és a természet rendje – hogy mást ne mondjunk – évről évre ugyanarra a helyre sodor vissza.
A paphlagón menyecskék visszatértek a város katakombáiba, vájárok, vámszedők, szövétnekkészítők voltak, és nem egy közülük felszentelt metróvezetői képesítéssel is rendelkezett. Ámbátor a városban nem működött föld alatti vasút, holott harminc évvel ezelőtt a tanács már eldöntötte, hogy megépíti a föld alá bújtatott gyorsvasutat, de a belügyminisztérium engedélyét azóta sem sikerült kinyerniük. Hiába volt kérés, könyörgés, ajándékosztás, kijáró ügyvédek hada ostromolta a kormányzatot, mindenféle serkentők-izgatószerek bevonása haszontalannak bizonyult: az egymást követő belügyminiszterek elő sem vették N. város beadványait, emlékiratait. Elég bajuk volt a paphlagón autonómia biztosításával és fönntartásával.
Csak a harangok kongása maradt függőben, mintha nem találná a maga okát. A hang felszállt a tornyok fölé, megütötte a háztetőket, s alászállt a sikátorokba, ahol az emberek egy pillanatra megálltak, elbizonytalanodva: ebédidő van-e, vagy baj történt valahol. A bizonytalanság azonban hamar elillant, mert az élet – ez a makacs és kissé süket jószág – nem tűri sokáig a megállást.
A menyecskék átöltöztek, és visszamentek a szövőgyárba, ahol hernyóselymet szőttek ejtőernyők számára, és vasalóalkatrészeket szállítottak a türoszi gép- és traktorállomás kérésére. Ez utóbbi csak afféle mellékágazatként jöhetett számításba, de meg nem fejtett okok összjátéka folytán a paphlagón menyecskék értettek a legjobban a vasalóalkarészek csiszoláshoz, összeillesztéshez. A talp tökéletes kézi kivitelezéséhez. Talán benne volt az őshaza iránti visszavágyakozás, talán a tengerek sima tükrére emlékeztette őket, amelyet őseik maguk mögött hagytak, mikor a hettiták betörtek Paphlagóniába, és menekülniük kellett. A vasalók pedig egyenesre, fénylő simára nyújtóztatták ki az emlékezet gyűrött selymét. A futás volt az örök megigazulás ígérete. Ezt azonban Dulone nem tudta. Felesége soha nem beszélt a gyári eseményekről. Még mindig a szoknyaráncokkal bajlódott, amikor a felesége elhagyta. Ez a hetedik futás után történt, már elbeszélésünk időkeretein túl, de azért érdemesnek tartottuk megemlíteni.
Nem egy másik férfiért hagyta el, nem is a futamgyőztes zajos ünneplésére unt rá, a szerzett virtuális érmeket egy láthatatlan szekrénybe zárta, melynek kulcsát elhajította, hogy gyermekeinek soha ne okozzon csalódást. Bizonyosan nem állíthatjuk, de úgy érezzük, nem megmagyarázhatatlan illúziók vonzásában cselekedett ilyen végzetesen. Azt gondolták sokan, köztük a sorok írója is, hogy megunta házasságát, férjének nyüszítő tehetetlenségét, a folytonos faggatózás, az utalásokat a paphlagón erkölcsök tivonyaközpontúságára. Csendre vágyott. Az ágyat bevetette, készített egy adag stefániaszeletet, nem sajnálta a tojásokat, a falvédőket kimosta (mondanunk sem kell, gazdag paphlagón motívumokkal maga varrta ki még lánykorában), a férje szobáját kiszellőztette, és kiöntötte a hamutartók púpozott tartalmát. Gyermekeit összeszedte, felvitte a toronyba, ahol apósa éppen részegen danolt, dünnyögött, és odaterelte fiát, lányait az ablakhoz: nézzétek meg jól ezt a várost. Itt voltam boldog, értitek, itt, és nem az álmokban, amíg szaladhattam, amíg a lábamat és testemet, mely nektek életet adott, apátoknak élvet (szeretett ilyen nagy szavakat használni, holott a szövőgyárban csak brigádvezető volt) szerzett, a polgárok ámulata bebalzsamozott, és erő és öröm hatott át. Nincs helye a lombhullatásnak. Nos, most elmegyek, de ti vigyázzatok apátokra. Hadd írja meg végre nagy művét. Nem, nem üzenek semmit, mondta, és kilépett a semmibe.
A földre érve egy pillanatig mozdulatlanul hevert a kövezeten, melyet lábával annyiszor érintett. Megrázta magát. Szebb volt, mint valaha. Balján a nap, jobbján a hold tündökölt. Gyönyörű keleti címerállatként vonult ki a képből. Gyermekei szólni sem tudtak, míg anyjuk eltűnt egy égő sikátor mélyén örökre. Paphlagón alkony terült a városra.
Dulone, a harangozó fia eközben a dolgozószobájában ült, térdén jegyzetekkel és félbehagyott adatokkal. Törmelék az Egész palánkján innen. Ceruzájának hegye kitört, a tinta beszáradt a kutakba. Úgy érezte, mintha a paphlagón menyecskék futása nemcsak a téren zajlana, hanem benne is: elérhetetlen cél felé, mindig egy kicsit kifulladva, mindig eggyel több kérdéssel, mint amennyire válasz adódna. Tudta, hogy disszertációja talán sosem lesz tökéletes, soha senki egy mondatot sem fog belőle idézni, ahogyan egy város sem értheti meg maradéktalanul saját polgárait. De ez a hiány – vélte – nem hiba, hanem rendeltetés. Mert vannak hagyományok, amelyek nem azért élnek, hogy megfejtsék őket, hanem hogy időről időre felkavarják az állóvizet, megmozgassák a nézelődők irigységét, a tanácsnokok erkölcsét és a harangozók köteleit. És amíg a paphlagón menyecskék évente egyszer nekilódulnak a tér kövén, addig a város is kénytelen lesz szembenézni önmagával – ha csak egy futásnyi időre is.
