Az európai középkor folyamán a kontinens keleti felének legfontosabb kérdése a török betolakodók, hódítók kiűzése volt.
Az európai középkor folyamán a kontinens keleti felének legfontosabb kérdése a török betolakodók, hódítók kiűzése volt. Ennek rendelték alá uralkodók, országok, politikai, vallási és hadi vezetők végső soron cselekedeteiket, gondolataikat, miközben sok mindent át is vettek a hódítóktól, a török kávétól, a fürdőtől a luxuslustaságon át a baksisig.
Ezalatt a kontinens másik fele valami egészen mást csinált, gazdagodott, kereskedett, építkezett, gótikát és reneszánszot gyöngyözött ki, háborúzott egymással, keresztények feszültek kereszté- nyeknek, új vallások születtek, melyek elindultak világhódító útjukra, könyveket írtak és egyetemeket alapítottak, ahová elvárták a kelet-európaiakat is. Emezek pedig jöttek is kisebb-nagyobb csapatokban, megszakításokkal, ámulva, irigykedve. Igyekeztek minél többet hazavinni fejben és könyvben, módszerben és szorgalomban, áldozatban és szellemi, fizikai teljesítményben. Tárgyakban, stílusban.
A keletieken sok múlott, mit is valósítottak meg abból, amit hozadékként cipeltek úttalan utakon, átmentettek a legkülönfélébb szellemi és fizikai vámokat átvészelve. Mégiscsak hazaérkeztek, munkába álltak, tanítottak, gyógyítottak, igazságot osztottak, könyveket, krónikát írtak, uralkodóknak tanácsoltak, építgettek, országot igazgattak. Lelkeket gyógyítottak, boldogítottak. A hódítók és a behódoltság ellen képeztek szellemi tőkét, tartalékot, ami aztán tényleges ellenállássá változott. A hódítók kiűzésének gondolata mind több ember lelkébe fészkelte be magát.
Ahhoz, hogy e célt megvalósíthassák, pénzre, paripára, fegyverre volt szükség. Szó szerint. Önerőből ezt nem tudták megszerezni, felépíteni, kivitelezni. A jó szándék kevés volt. Ma ezt így mondanánk: nem volt hozzá elegendő forrásuk. Igyekeztek szövetséget kötni, ligákba szerveződni, barátokat, támogatókat keresni, kihasználni a nagyhatalmak között húzódó ellentéteket is. Olykor sikerült is, de legalább három századnak kellett eltelnie az iszlám hódítók megjelenésétől addig, míg a kiűző/felszabadító/újrahódító hadjáratok sikeresek lettek. Előtte, tudjuk, a keresztes hadjáratok kudarcba fulladtak, a pápa vezetésével megkötött nagy szövetkezések a résztvevők egyenetlenkedésén buktak meg, a kelet-nyugati ellentétek és a vallási torzsalkodások felemésztették a nemes szándékokat.
A mai állapotokkal szemben, amikor a dzsihád pont olyan közszóvá vált az európaiak ajkán, mint mondjuk a facebook vagy az elektronika, akkoriban leginkább a hadfiak jöttek Európa ellen egy telhetetlen, terjeszkedésen alapuló gazdasági rendszer következményeként, melynek eleme a hódítás és a rablás volt, a más népek munkájának kizsákmányolása (harács, portai adó, tímárföldek, korrupció minden szinten stb.). Ezen nyugodott a szultánok hatalma. Manapság azonban a köznép kerekedett fel, és jön szüntelen arról a vidékről, amelyet az iszlám egykor meghódított, és ott tartósan berendezkedett. Európa meggyőződhetett, hogy az iszlám csöppet sem békés hit. Alaptételei között van a szent háború kötelessége a hitetlenek ellen.
Egykor ennek ellenére türelmes volt az alattvalókkal szemben itt, Európában, mintha titokban meghajolt volna, s elismerte volna szellemi fölényét, fejlettségét, kultúrájának jövőkép-orientáltságát.
Manapság türelmetlen, vérengző. Arról beszél, hogy visszafizeti az európaiaknak a kölcsönt. Mit is? Ja, a sokoldalú kultúra terjesztését, megbosszulja a demokráciát, az egyéni szabadságjogokat, a liberalizmust, a nők egyenjogúsítását, a gondolat szabadságát, a civilizációt, amelynek gyümölcseiből maguk is majszoltak, édességeiből bőven nyalakodtak.
A kőolajzsarolás nem jött be, a repülőgépek felrobbantása ma már szinte lehetetlen a szigorú ellenőrzések miatt. Marad a terror, amíg Európa rá nem ébred, hogy csakis az összefogás és az ellencsapás segít. A szánalom mit sem ér, a segíteni akarás és honosítás, az asszimiláció és az integráció az ideszületett huszonévesek között – fiúk vagy lányok, ennek nincs jelentősége, holott a nő státusa mit sem változott Mohamed mennybemenetele óta – zátonyra futott.
Az európaiak gyermekvállalása messze alatta marad az érkezőkének, az itt élő mecsetjárókéhoz viszonyítva. Akik eddig nem viseltek, azok is burkát s fezt öltenek Párizsban és Stockholmban. És akkor számunkra mi marad? A múlt nagyságát és egykori sikereit szembeszegezni az iszlamizáció véres terrorjával? Ez sajnos nem sokra elég. Nem véd meg a La Ramblán száguldozó, tömegbe hajtó járművektől.
