A politikai „elithez”
Szeretném, ha megválasztott vezetőink nem eltartottként kezelnének bennünket, hanem úgy néznének ránk és úgy gondoskodnának rólunk, ahogyan valóban megérdemeljük.
Tisztelt Urak!
Úgy hallom, megint a nyugdíj megnyirbálására készültök, hogy a ti fizetésetek még nagyobb legyen.
Vannak szüleitek, vagy más bolygóról kerültetek közénk? Nem szégyellitek megalázni a szegény nyugdíjasokat, akik felneveltek, iskoláztattak benneteket? Megvetett nyűgnek tekintitek őket, akik etettek és ruháztak, míg gyerekek voltatok.
Most, hogy ti is felnőttek lettetek, azt akarjátok elhitetni a gyerekeitekkel, hogy az öreg nyugdíjasokat a dolgozó réteg kell eltartsa. Ők kell a nyugdíjpénzt előteremtsék. Nem igaz. Mi a nyugdíjunkért megdolgoztunk.
Uraim! Mi, mai nyugdíjasok átéltük a második világháborút és annak nyomorúságát. Kaptunk egy lerombolt országot, amit két kezünkkel újjáépítettünk. Kézzel mozgatható csigával húztuk fel az emeletre az anyagot –, nem lévén emelődaru. Talicskával hordtuk a kavicsot és lapáttal egyengettük az utat, mert akkor még nem voltak aszfaltozó gépek. Rendbe tettük a vasutat, üzemeket, gyárakat, üzleteket, parkokat, játszótereket, és stadiont építettünk, hogy legyen a gyerekeinknek. Villamos-, telefon-, vízvezeték-, gáz- és csatornahálózatot építettünk, mert a háború tönkretett mindent. Egy szép országot adtunk át nektek. Fiatal életünket és fiatalos energiánkat fektettük bele, amit ti privatizáltatok (olcsón eladtatok valakiknek). Mi, mai nyugdíjasok ezért megaláztatást kapunk. Azok aláznak meg, akik kezébe került a hatalom, akik haszonélvezői az ország csődbevitelének. A küzdelmes munkásévekben megfáradt emberek, a mai nyugdíjasok, egyik napról a másikra tengődnek. Ha kifizetik a számlákat és az orvosságot, alig marad pénzük, hogy kenyeret és tejet vegyenek. Még boldogok is lehetnek, ha mindezek után marad néhány garasuk, hogy a turkálóban valami ,,új ruhát’’ vásárolhassanak maguknak. A fogászati beavatkozás vagy az új szemüveg már anyagi gondot jelent számukra.
Szeretném, ha megválasztott vezetőink nem eltartottként kezelnének bennünket, hanem úgy néznének ránk és úgy gondoskodnának rólunk, ahogyan valóban megérdemeljük.
Gráma János veterán
