Egy egészségügyi törvény, egy szaktárcabeli államtitkár lemondása talán sehol nem kavart akkora vihart, mint ami most zajlik országszerte. Természetesen kellett ahhoz egy önmagától eltelt, a hatalomba beleszédült államfő pimaszul agresszív kirohanása, aki ezúttal nagyon rossz helyen és nagyon rosszkor szólalt meg.
Egy egészségügyi törvény, egy szaktárcabeli államtitkár lemondása talán sehol nem kavart akkora vihart, mint ami most zajlik országszerte. Természetesen kellett ahhoz egy önmagától eltelt, a hatalomba beleszédült államfő pimaszul agresszív kirohanása, aki ezúttal nagyon rossz helyen és nagyon rosszkor szólalt meg. És kellett a tél, amikor jobban fázik, amikor éhesebb és elkeseredettebb az, akinek már a legegyszerűbb életfeltételek biztosítása is gondot okoz a nem létező vagy a megnyirbált bérből és fizetésből. S aki egy hirtelen betegség idején, ha – nem fér bele a napi keretbe –, a biztosítási rendszeren kívül marad. Az államfői beszédben lepocskondiázott egészségbiztosító pénztár képviselői szerint a megszorítások a biztosítottak érdekeit szolgálják. Csakhogy ki kér az ilyen érdekvédelemből? S a történetek alapján kit ne riasztana el az egészségügynek a törvénytervezet által kilátásba helyezett további magánosításától is?
Ha a rendszerváltás után mindnyájunk számára kecsegtető ígéretnek tűnt a privatizáció, annak romániai kiadása a „nagy romlással” vált egyenlővé. Az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások úgynevezett magánosítása az ígéret földje helyett roncsautótelephez tette hasonlóvá az országot. Az egészségügyben lezajlott privatizáció pedig egyre nyilvánvalóbban a korábban kiszorultak további kiszorításával jár. Bár az alapellátás privatizálása a családorvosi rendelők látványos átalakulását eredményezte, a tisztviselői státusba kényszerített háziorvosok mára már nem a valós szükséglet, hanem a papíron megszabott szám szerint fogadhatják a betegeket. A laboratóriumi ellátásban kitűnően felszerelt, szép ellátó egységek jöttek létre, de a hónap végi és a hó kezdeti rövid időszakok után jobbára kirakat szerepet töltenek be, hiszen a betegek többsége már csak pénzért juthat hozzá ehhez az alapvető fontosságú szolgáltatáshoz.
Ezek után mit várhatunk, ha a kórházak, a megyei biztosítópénztárak, sőt a rohammentő-szolgálat is a magántőkétől válik függővé? Akinek pénze van, ma is választhatja a sokcsillagos magánkórházakat, de akinek nincs, annak az alkotmány szerint jogot kellene biztosítani a túléléshez.
S bár az államfő kényszerűségből visszavonta az egészségügyi törvénytervezetet, kérdés, hogy lesz-e valaki, aki el tud majd tekinteni a nemzetközi pénzügyi szervezetek „javaslatától”. És hol van az a megbízható román politikai vezető, párt, alakulat, aki nem mártózott meg a hatalom mocsarában? Akiből nem ábrándultunk ki az elmúlt húsz év során, s akiért érdemes lenne az utcára menni és előrehozott választásokat kierőszakolni?! Olyan politikus, akiről nem a turkáló jutna az ember eszébe, ahol csak a levetett, használt ruhák közt lehet válogatni?
