Holnap lesz a 23. évfordulója annak, hogy a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását. 1999. március 24-én 19 óra 45 perckor mérték a szövetséges haderő harci gépei az első légi csapásokat montenegrói és szerbiai célpontokra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül elrendelt hadművelet 78 napig tartott, ezen időtartam alatt több mint kétezer légi csapást hajtottak végre, és majdnem félmillió rakétát lőttek ki. 25.000 lakóépület és 44 híd dőlt romba, 470 kilométernyi közút és 595 kilométernyi vasút vált használhatatlanná, bombatalálat ért többek között 19 kórházat, 18 óvodát és 69 iskolát. Az áldozatok száma mintegy 2500 főre tehető, közöttük volt a szerbiai RTV 16 munkatársa és a belgrádi kínai nagykövetségen menedékbe húzódó három kínai újságíró is. Az ürügy közismert: a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság kormánya miatt hiúsulnak meg a Koszovó státuszáról szóló tárgyalások, a tartományban humanitárius katasztrófát előznek meg ezzel. A félkatonai szervezetek, biztonsági erők és különböző fegyveresek által elkövetett súlyos atrocitások és a kialakuló humanitárius krízis miatt arra akarták rábírni Milosevic elnököt, hogy a szerb erőket vonultassa ki a tartományból. Ma már tudjuk: a korabeli politikai viszonyok miatt agressziónak nem minősíthető, így el sem ítélhető hadművelet nem oldotta meg a problémát, sőt: a korábbi, korlátozott atrocitásokat súlyos etnikai tisztogatások követték, több százezren menekültek el, a tartomány nemzetközi helyzete pedig mindmáig tisztázatlan – gyakorlatilag megszállt terület.
23 év telt el. Ha a 2014-es, viharosan gyors krími megszállást nem vesszük figyelembe, napjainkig ekkor volt utoljára háború Európában. A civilizáció egyik védőbástyájában, a demokrácia bölcsőjében. A kontinensen, ahol a jugoszláviai bombázást sem övezte éppen akkora megdöbbenés, hiszen még javában zajlott a tíz évig tartó, borzalmas atrocitásokkal és elképesztő mértékű etnikai tisztogatásokkal járó délszláv háború. A kontinensen, ahol ma már elképzelhetetlennek tűnt bármi hasonló. De a történelem megismétli önmagát, mert megismételjük. Az ukrajnai helyzet nem javult, a felek nem állnak közelebb a békekötéshez, mint eddig, és nem tudjuk, hogy a jövő történészei az eltelt idő mértékletességet hozó távolságából miként tekintenek majd a jelenleg zajló eseményekre. De érdekes és talán érdemes is gondolatban végigfuttatni a két történetet, majd megtalálni azokat a párhuzamokat, ideológiai vagy eszmei kapcsolódási pontokat, amelyek a jugoszláviai NATO- és az ukrajnai orosz hadműveletek között felfedezhetők. Mert azok – a különböző állítások szerint emberiesség elleni bűnöket elszenvedett őslakosságot, őshonos kisebbséget a kormányerőktől megvédeni kívánó, a saját magát nem agresszornak, hanem felszabadítónak tekintő támadótól a civil lakosságot érintő tragédiákig és a megoldást nem hozó, csak még nagyobb káoszt teremtő pusztításig – bőven vannak.
