Reflexiók az örökségvédelemről

Kastélysorsok

Éve(ke)t, rendszereket, parlamentet, kormányt, önkormányzatot váltunk. Visszatekintünk, elemzünk, programokat hirdetünk, a jövőt tervezzük. Ez egy kirándulás (talán) előretekintő önreflexiója (lehet) a múltról, romokról, közösségről, felelősségvállalásról. Rólunk. És nem csak.

Történelmi tények

Kényes kérdés a műemlékvédelem Romániában, különösen Erdélyben, ahol a gazdag történelmi múltnak köszönhetően több vár, kastély, kúria, templom épült, mint az ország más vidékein. El kell ismerni, a Kárpátok ölében Erdély ősidők óta stratégiailag, gazdaságilag vonzó volt a Közép-Kelet-Európa történelmét alakítóknak. Létrejöttek azok a nagybirtokok, közösségek, amelyek évszázados gazdasági gyakorlattal tartották fenn a birtokokat, építették újra a környéket pusztító háborúk vagy járványok, vallásháborúk után, új erődöket, kastélyokat és templomokat húztak fel, a kornak és szükségnek megfelelő rendeltetéssel. Gondoljunk csak a X. századi várakra, amelyek maradványai ma leginkább erdők mélyén rejtőznek, fákkal, legendákkal övezett környezetben. Folytathatnánk a szász erődtemplomokkal, majd az új- és modern korban épített, átépített kastélyokkal, kúriákkal és nem utolsósorban a boldog békeidőkben – a szecesszió fénykorában – fejlődő városok ékszer épületeivel. Aztán jött az első világháború, amely átrendezte Európa térképét, a második világégés, amely után ideológiailag elosztották az öreg kontinenst, és az 1989-es változás, amely megszabadította e kényszerhelyzetből az „öreg hölgyet”. Mit hagyott örökségül nekünk a múlt század? Évezredes kulturális kötődéseket feldaraboló nagyhatalmi (gazdasági) érdekek által átrajzolt határokat. A totalitárius rendszer egyenlőséget hirdető leple alatt kifosztott országokat. A kényszerhelyzetből felszabadult országok majdnem semmiből felemelkedni próbáló törekvését, útkeresését. Mindezt legjobban a műemlékek helyzete tükrözi Erdélyben. Lássuk csak, miről van szó konkrétabban. Mi rejlik az erre vonatkozó jogszabályok, szándékok, jó és rossz megoldások mögött? A múltban gyökerező valóság, amelytől nehéz közösségileg és egyénileg is eltávolodni. Nem is kell.

Kulturális érdekellentétek

Az 1918-os országváltáskor olyan, az addigitól eltérő, a kulturális közegtől idegen hatalom kezébe került Erdély, amely (a mai napig) nem tudta feldolgozni ezt a helyzetet. Politikailag, gazdaságilag a román politikai elit egy olyan komplex helyzet elé került, amivel azóta sem tudott megbirkózni. Évszázados, bebetonozott egyházi és szekularizált gazdasági háttérrel rendelkező szociális viszonyrendszert kellett átírni. Ennek első lépése volt a gazdasági átrendeződés. Az 1922-es földreform volt az első lépés, amely a többnyire magyar nemesek kezében levő birtokokat megnyirbálta. Aztán jöttek az egyéb megszorító intézkedések, politikai próbálkozások. A magyar politikai elit megpróbált igazodni a kialakult helyzethez, de a közeledés egyik félnek sem volt az érdeke. És ez, tetszik vagy sem, a látszatpolitikán túl a mai napig sem az. A két világháború között a román politika számára fontos volt a hatalmi konszolidáció Erdélyben. És erre kapóra jött a második világháború és a szerencsésen alakuló helyzet. Észak-Erdély elcsatolása intő jel volt, majd a pálfordulás után az Erdélybe bevonuló szovjet hadsereg a gazdátlanul maradt országrészben garázdálkodhatott is. Számos kastélyt fosztott ki. A jaltai tárgyalások – és nem csak – eredményeként született szocialista rezsim, amely a magyar elitet háborús bűnösnek nyilvánította, befejezte mindazt, ami burkoltan ugyan, de 1918-ban elkezdődött. Az országváltást túlélő, megkapaszkodni próbáló magyar gazdasági és politikai elitnek menekülnie kellett. Aki nem tette, azt internálták, deportálták, kényszermunkára fogták. Nem csak a grófok magánvagyona került ebek harmincadjára, hanem olyan, évszázadok alatt gyűjtött műtárgyak, kincsek, amelyek hiányában mindannyian szegényebbek lettünk. A letűnt korok emlékeiként ott maradtak az évszázadokon át épített kastélyok, kúriák, épületek, amelyeket nem lehetett csak úgy, ok nélkül lebontani. De nem is kellett. Az új hatalomnak szüksége volt – szimbolikusan is – ezekre. És így alakultak át termelőszövetkezetek székházaivá, gabonatárolókká, egészségügyi szociális intézményekké. Szerencsére – mondhatnánk, a rendszerváltást követően visszatekintve a közelmúltra. Volt, ahol kevés külső beavatkozással megmaradtak a címerek, ősi feliratok, homlokzatdíszek, máshol az új rendeltetés szerinti átalakítás miatt visszafordíthatatlan károk keletkeztek. De a használatban levő épületek legalább megmaradhattak. És jött a rendszerváltás.

Restitutio ad absurdum?

Az új, demokratikus hatalmat felkészületlenül érintette az Erdély-kérdés. A sokáig kényszerhelyzet-
ben levő kisebbségek ügye 1989 után kissé emészthetetlenül került az új politikai hatalom
asztalára. (Nem véletlenül alakult ki az 1990-es marosvásárhelyi helyzet.) A politikai követelések mellett (anyanyelvhasználat, oktatási kérdések stb.) terítékre került a tulajdon-visszaszolgáltatás is, ami újabb fejtörést okozott, hiszen mind a nagybirtokokról, mind az épületekről (egykor magántulajdonban levő kastélyok vagy egyházi ingatlanok, közbirtokosság stb.) pontos nyilvántartás, kimutatás, telekkönyv létezett. (Mint ismeretes, Mária Terézia rendelte el Erdélyben a telekkönyvezést, míg a Román Királyságban nem igazán létezett telekkönyvi adat.) A román politikai hatalomnak az új, demokratikus rendszerben el kellett fogadnia restitúciós törvényeket. Az igénylések benyújtásakor kiderült, hogy Erdélyben kicsúszhat a kézből az a konszolidált gazdasági hatalom – amelynek átmentésén a háttérben ugyanazok dolgoztak, akik 1989 előtt is megfelelő kapcsolatrendszerrel rendelkeztek –, amelyre támaszkodni lehetett volna. Magyarul, ha feltétel nélkül visszaszolgáltatnák Erdélyben a földterületeket, erdőket, kastélyokat, egyházi ingatlanokat, akkor jelentős veszteség érné a „román államot”. És ez 1918 óta nem érdek. Ezért húzódnak a rendszerváltást követően évtizedek óta az ingatlan-visszaszolgáltatási perek. Közben pedig ott, ahol már a betonbiztos bizonyítékok ellenében fel kellett adni a jogi küzdelmet, mégis tettek „engedményt”. Perverzül – tehetnénk hozzá. Mert bár megjelent a teljes visszaszolgáltatásra vonatkozó jogszabály (restitutio in integrum) mégsem alkalmazzák megfelelően. Mert az esetek nagy többségében a mai napig nem szolgáltatták vissza azokat a gazdaságokat, amelyeknek működtetésével hajdanában fenn lehetett tartani a birtokokat, karbantartani az épületeket. Valahogy úgy tűnik, hogy a mindenkori román kormány ezzel „mosta kezeit”. Kifelé teljesítette kötelezettségeit, de félmegoldás született. Arról nem is beszélve, hogy az egykori tulajdonosok, örökösök jó része el kellett meneküljön, új életet kezdett külföldön, és azok is, akik maradtak. Kevés kivétellel, egy alaposan megtépázott múltból nem lehetett egy emberöltőn át visszajutni oda, ahonnan kisemmizték őket.
Sokan dacból, az elszenvedett megaláztatásokért vett családi, történelmi elégtételként kérték, követelték, harcoltak saját, illetve elődeik vagyonáért. Még akkor is, ha előre vetíthető volt a további küzdelem, az ingatlanok fenntartásáért vállalt kilátástalan, sziszifuszi munka. Harminc évvel a rendszerváltás és mintegy húsz évvel a restitúciós törvények megjelenése után elmondhatjuk, hogy Erdély-szerte – így megyénkben is – vannak sikertörténetek, de sajnos ebek harmincadjára jutott kastélyok is. Könyvek születtek, temérdek újságcikk követte az ingatlanok tulajdon-visszaszolgáltató folyamatát, majd az ezt követő sorsát. Mert ezek az épületek nem csak magántulajdonok. Ezen túl egy közösség történelmi hagyatékának bizonyítékai, közkincs, amely valahol a mindannyiunké: dacból, önigazolásként, kötődésként múlthoz, jelenhez, jövőben vetett hitként.

Építsünk, ne romboljunk falakat!

És ezért kellene talán másként viszonyulnunk mindannyiunknak – politikusoktól önkormányzati képviselőkön át a lakosokig – a műemlékekhez. A teljesség igénye nélkül és anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, lássunk néhány példát.
Kezdjük talán a legrosszabbakkal. Tudomásunk szerint a kerelőszentpáli Haller-kastély a visszaszolgáltatás előtt viszonylag jó állapotban volt. A helyi téesz használta. Miután megszűnt a gazdaság, sikerült néhány évig még megőrizni az épületet, aztán megindult a leépülési folyamat. Egykori tulajdonosa, gróf Haller Ilona (Harmath Ferencné) látni sem akarta, mivé lett az a kastély, amelyet egyik napról a másikra el kellett hagynia. Az örökösök visszaigényelték, de egyértelmű volt, hogy nem tudják fenntartani. Bérbe vette volna a helyi önkormányzat is, aztán a katolikus egyházra bízták. Úgy tűnt, jó kezekbe kerül, bekerítették. Sokáig a tetőjavításra szánt építőanyag az udvaron állt, de nem használták fel. Elhordták a kerítést is, és lassan minden mozdíthatót. Mára egy emelet is eltűnt. Az egyház lemondott szándékáról. Az örökösök alapítványt hoztak létre, amin keresztül pénzt gyűjtenének a rehabilitációra.
A radnóti kastélyt még az utolsó tulajdonosa a katolikus egyházra testálta. Mezőgazdasági iskola működött benne, a kapuépületben múzeum volt. Miután az oktatási intézmény kiköltözött, az épület rohamosan romosodott. Néhány éve tűz ütött ki, az egyik „bástya” teteje leégett. A tűzkárosult épületrész tetőzetét megjavították. A többi az összeomlás szélén áll. Se pénz, se szándék... legalábbis tudomásunk szerint.
A gernyeszegi Teleki-kastély talán fél sikertörténet. A család által örökölt kastélyt Teleki Kálmán vette ügykezelésbe, tavaly óta fia, Tibor folytatja e munkát. A gernyeszegi kastélyhoz tartozó birtok nagy részét az állam nem szolgáltatta vissza. Egyesületet hoztak létre, több eseményt, tábort és más rendezvényt szerveztek, többek között helyt adva az Awake fesztiválnak. Az ezekből származó jövedelmet önzetlenül a kastély fenntartására fordítják. Elkészült egy felújítási terv, amelynek kivitelezésére pénzre van szükség. A Teleki család kulturális központot szeretne működtetni a kastélyban.
A marosvécsi Kemény-kastélyt is visszakapta a család. Egyesületet hozott létre, amelynek segítségével Nagy-Kemény Géza látogatókat fogadhat, azon fáradozik, hogy a fenntartáshoz szükséges anyagi fedezetet előteremtse. Megpróbálja visszaadni egykori fényét, hírnevét mind a rendezvények által, mind a néhány helyiségben  berendezett állandó kiállításokkal. A Wass Albert, a Kemény János és Augusta Paton, valamint a Kemény Miklós sírját és az épület mögött levő kastélykertet is gondozza.  Több szoba (egy egész emelet) még őrzi az egykori szociális intézmény nyomát, amit óriási befektetéssel lehet eltörölni. Az sem mellékes, hogy a kastély mögött római vár állt.
A görgényszentimrei kastély a Maros Megyei Tanács tulajdonába került, a megyei múzeum gondozza az ingatlant. Majdnem a 24. órában sikerült megmenteni az amúgy elfogadható állapotban átvett épületet. Rendezvényeket szerveztek, és a megyei költségvetésből állagmegőrző munkálatokat. Megállították a visszafordíthatatlan épületromboló folyamatokat. Átfogó projekt készül, amelynek kivitelezésére
európai uniós támogatásra pályáznának. Hasonló helyzetben van a mezőzáhi Ugron-kastély. Miután az örökösök lemondtak a visszaigényléséről, az épület, amelyben árvaház működött, a megyei tanácsé lett. Szintén a múzeum gondoskodik majd a sorsáról. A sürgős, halaszthatatlan javításokat elvégezték, felújításához a görgényszentimrei kastélyéhoz hasonló projektet szeretnének előkészíteni.
Végül pedig a legszerencsésebb a marosugrai Haller-kastély, amelyet beruházók megvásároltak és átalakítottak szállodává, megőrizve egykori fényét, némiképpen visszaállítva a letűnt kor hangulatát. A kínálatot hozzáigazították a jelenkor elvárásaihoz, követelményeihez.
A jó példák sorában említhetjük a Kovászna megyei Kálnoky-birtokot, a zabolai Mikes-kastélyt, vagy az olaszteleki Daniel-kastélyt, ahol az idegenforgalmat a szolgáltatások kibővítésével úgy lendítették fel, hogy a múlt emlékeit ötvözték a korszerűvel. És folytathatnánk a felsorolást más megyebeli példákkal is.
Nem részleteztük a műemlékek felújításának, karbantartásának hosszas eljárását.  A három példa közül az idegenforgalmi hasznosítás tűnik a legeredményesebbnek. Igaz, a világjárvány egy kicsit lelassította az időt e téren, de reméljük, hogy sikerül talpra állítani az iparágat. Jó az is, ha egy közösség (lelki) gondozásával megbízott szervezet, a (magán-) tulajdonosok civil szervezeteken keresztül, a megyei vagy a helyi önkormányzatok saját, illetve a lehetőség kínálta hazai és külföldi anyagi erőforrások bevonásával megpróbálják megmenti közös múltunk emlékeit. S az is szerencsés, amikor magán- (stratégiai) befektető vásárolja meg és használja üzletszerű rendeltetésnek megfelelően a történelmi épületeket. Talán azon kellene elgondolkodni, hogy a történelmi múlt és az érdekellentétek dacára kinek mekkora volt a felelőssége abban, hogy az évszázadok során – ideértve az 1989-es rendszerváltást követő évtizedeket is – ilyen állapotok alakultak ki. A múlt mindannyiunkat kötelez. De kérdés az, hogy ki mit vállal fel azért, hogy némiképpen helyreállítsuk közös örökségünket. Ebben része kell legyen az új politikai, gazdasági elitnek is. Olyan jogszabályok megteremtésével (sz. m: elég szigorú a műemlékvédő törvény, ami jó), amely szavatolja a korhű helyreállítást, ugyanakkor megkönnyíti az eljárást, pénzkeretet (állami és magán) teremt a felújításra a jelenlegi tulajdonosoknak – attól függetlenül, hogy magánszemélyek vagy intézmények – úgy, hogy önzetlenül megtesznek mindent az örökségvédelemért. Nekünk, akik csak elsétálunk az épületek előtt, az lenne a kötelességünk, hogy ne tegyük tönkre, és legyünk büszkék ezekre, még akkor is, ha nem a miénk. Lehet, hogy eleink is azért dolgoztak, hogy talán két téglával több kerüljön a falba. Építsünk újra együtt falakat, nem egymás között, hanem a jövőnek!