Rengeteg reklámnak van kitéve szervezetünk. Inger és undor formájában egyaránt.
Rengeteg reklámnak van kitéve szervezetünk. Inger és undor formájában egyaránt. Bosszant, holott a tudatom egyik fele (a kisebbik) pontosan érti, a reklám a kereskedelem (segéd)motorja, ugyanakkor a kereskedelmi tévék elsőszámú megélhetési forrása, miként egyetlen lap sem tarthatja fenn magát környezetünkben kereskedelmi hirdetések, keretes városházi felhívások és/vagy apróhirdetések nélkül, mondom, bosszant, ha a filmet reklámok szaggatják szét, azonközben pedig az embernek valamivel el/ki kell töltenie az időt, míg folyik a szemérmetlen, agresszív, szellemes – ritkán – és gügye – gyakorta – befolyásolása, de azokra zsigerből nem kíváncsi.
Van ki például felkél, ilyenkor megy ki megmozgatni a végtagjait, ami elég gyakori, ugyanis nagy sűrűséggel követik egymást a filmet szertepocsékoló reklámblokkok.
Volt már rá eset, hogy akadt naiv ember, aki beírt a multinacionális millió képernyős szörnyetegnek, azaz valamelyik kereskedelmi óriásadónak (ez itt tehát egyáltalán nem a reklám és negatív reklám helye, hogy eláruljuk, kiről is van szó), és arra kérte őket, talán úgy is lehetne, hogy a reklámoknak kijelölnek a nap bizonyos órájában sugárzási időt, és akkor egy csapásra leadják az egészet. Aki nem akar sugárveszélybe kerülni, az az illető (egyén, egyed, személy, személyiség, fő, alany – statisztikája válogatja) ekkor kikapcsolja a ládát, és elmegy mosogatni, az estéről felgyűlt csészéket, söröskrigliket és fagylaltlapátocskákat ilyenkor hárítja el a lefolyó útjából, és besüllyeszti az arra szakosodott fiókokba és faliszekrényekbe, söntéspultja fölé akasztja. Sőt, javaslatával odáig ment, hogy éppen a műsorzárás előtti órát javasolta e célra. Aztán csudálkozott, hogy nem válaszoltak közérdekű bejelentésére, sőt még nagyobb lett ámuldozása, amikor meghallotta, hogy vannak olyan tévékészülékek, amelyekből ki lehet szűrni a reklámokat, és a filmet egyenletesen élvezheti a mozirajongó. Utóbb hallotta, külön kell fizetni a műsorszolgáltatónak, hogy ehhez a csatornaváltozathoz hozzáférhessen, de nálunk még nincs ilyen szolgáltatás. Ellenben azt javasolták neki illetékes helyről, kövesse figyelemmel a reklámokat, mert rövidesen nálunk is megjelenik ez a fajta élvezeti koncentrátum. Sic itur ad neurologum. (Amint a régi latin tévénézők is mondani szokták.)
Aztán vannak egészen gyerekes hárítási módszerek. Például hangosan ásítozunk hozzátartozóink felidegesítése révén is, vagy betapasztjuk a fülünket, ütemesen verjük mindkét kezünkkel a fülnek adott kagylóit, és közben valami vidám gyermekdalt dalolunk harsányan.
De le is halkíthatjuk a készüléket, elnémítjuk, átkapcsolunk más szomszédos adókra. Ennek persze komoly gyakorlati hátrányát kell tapasztalnunk, ugyanis a magyar szinkronizált adók például – egy tévés család tagjai – egyszerre egy időben ugyanazokat a hirdetményeket nyomatják, nem lehet megszabadulni az idegcsőzáródástól és a fakopácsos fejfájóstól, a puffadó zabálóktól és a csokis kroászántot megcsodáló gyagyabácsikáktól. Hogy csak néhány példát soroljak fel azokból a tapasztalatokból, melyekre akkor tettem szert, midőn nem voltam elég fürge és szemfüles, szabad akaratom és engedélyem semmibe vevésével belesodródtam a reklámok pocsolyájába.
Másfelől Amélie tánti, aki most kilencven felé jár, direkt zabálja a reklámokat, pedig a nap többi részében egészen olyan tüneteket mutat, mint az emberiség fennmaradó józan kilencvenéves része. Kérdeztem is, minek köszönhető ez az aggkori érdeklődés, hiszen azelőtt még újságot sem vett a kezébe, csak ablakpucoláskor.
Tudod, édes fiam, mondta, holott én csak az unokaöccse volnék, azért szeretem a reklámokat, különösen a gyógyszertáriakat, mert akkor nem felejtem el este és reggel bevenni a vérnyomás-, szív- és koszorúér-, valamint a multivitamin tablettáimat, amit az a kedves doktornő felírt. Hogy is hívják, fiam? Kellene egy hirdetés a doktornőről is, hogy eszembe jusson a neve, nem gondolod?
