Folyik a „kvótaper”, egyéb uniós kellemetlenkedésekkel körítve. Válaszként az unalomig ismételt, „Állítsuk meg Brüsszelt” szlogenre. Egyre inkább választási kampányba illesztett hangsúlyokkal.
Folyik a „kvótaper”, egyéb uniós kellemetlenkedésekkel körítve. Válaszként az unalomig ismételt, „Állítsuk meg Brüsszelt” szlogenre. Egyre inkább választási kampányba illesztett hangsúlyokkal. De hát a dolgok alakulásának ez a része legfeljebb ízlésbeli oldaláról nézve foglalkoztat. Egyébként pedig a sajtószóvivőknek nevezett beszélőgépek amúgy sem tudnak lyukat beszélni a hasamba. Ilyen szempontból, lévén kételkedő alkat, „önellátó” vagyok...
Hanem, ami tényleg foglalkoztat, az a problémagubanc legfontosabb vonatkozása: mi lesz AZUTÁN?
Addig szerintem is rendben van, hogy minden országnak joga meghatározni, kikkel kíván együtt élni, az uniós szerződésben pedig nincs olyan kötelezettség, amely a szóban forgó maradék szuverenitásjogot fölülírná. Ezen az „apróságon” a népesebb országok könnyebben, de ők sem könnyen, túlteszik magukat: mi a hetvenmillióhoz az egymillió?! Magyarország nem engedheti meg magának ezt a könnyelműséget. S azt sem, hogy hagyja átjáróházzá válni az országot – vagyis a kerítésügy... Jobb híján, tehetem hozzá, mert nálam okosabb és bölcsebb emberek is elfogadták a „helyzetet”. Igaz, rájuk egyik „oldal” sem szívesen hivatkozik. A kerítésellenzők, mert az efféle vélekedések gyengítik az érvelésüket, a kerítéspártiak meg azért, mert ha szóba hoznák, illene hozzátenni, mi az említettek véleménye a mai kormányzatról, a demokrácia állapotáról stb. Ezért inkább lemondanak az ellenzéki „erősítésről”... Mindkét oldalt megértem!
S hogy én hol állok? Ha azt kérdik tőlem, hogy vagyok, kedélyeskedve gyakran azt mondom: mint a küszöb. Se kint, se bent, mert az itt most szóban forgó dologban csupa bizonytalanság van bennem a „végkifejlet” miatt. Hiába hallgatózom, nagy a hallgatás.
Szóval, mi lesz AZUTÁN? Azután, hogy Brüsszel így vagy úgy, nem tudom hogyan, lenyeli a békát, s legalábbis ebben az ügyben (mert vannak számos „egyebek”) tudomásul veszi, hogy az unión belüli nagyhatalmi önkény nem mindig érvényesít- hető. Akkor sem, ha megengedhetik maguknak. Mondjuk, mert nem illik hagyni a szolidaritás sok mindenben fontos és szükséges eszményét a szuverenitás fölé kerekedni.
S akkor, mi lesz az AZUTÁN? Mondhatni a jelen természetes folyományaként köszönt majd be néhány év, öt, tíz múlva. A Magyarországtól nyugatabbra eső országokban befogadott menekültek, bevándorlók, migránsok, kinek ahogy tetszik, beilleszkedve az adott társadalmakba, teljes jogú európai uniós polgárrá válnak! S ha ebbe eléggé beletanulnak, ott keresik majd a boldogulásukat, ahol jónak látják. Aligha a „lerobbant” régiókban. Most úgy tűnhet, hogy Magyarország a keletről vagy Afrikából érkezők számára még nem lehet igazán vonzó cél. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy nem is kevesen, sok magyar is a hajdani mesterlegények életét éli, érvényesülését nyugatabbra keresi. Pedig sűrűn halljuk, hogy „Magyarország jobban teljesít”. Kérdés persze, hogy ki, miben méri a teljesítményt. De ez most nem érdekes. Meggyőződésem, hogy újra lehet „bezzeg ország”, amely iránt felébredhet az érdeklődés. Ebben a helyzetében azonban már semmilyen módon nem írhatja elő, hogy kit fogad be, ha szabad polgárként betartják a törvényesség mai és holnapi európai követelményeit. Ez az igazi és elkerülhetetlen dilemma, amelyet azonban az „Állítsuk meg Brüsszelt” kampány egyetlen mai bősz harcosa sem hoz szóba. Pedig a magyar (ott és itt) közvéleményre ráférne legalább a felvilágosultabb „privát” latolgatás. Én például mindenképpen tudni szeretném, hogy a dolog csínját-bínját tudók és értők mit gondolnak a fentebb leírt, majdani fejleményről, amikor semmilyen kerítés nem állhatja majd útját a szabad mozgás uniós jogával élőknek, akárkik is legyenek! Mert elérkezik ez a pillanat is, amire szerintem máris el kell kezdeni felkészülni.
Nem lesz könnyű, mert egy kívánatos jövőért ezúttal nem Brüsszellel vagy egyéb „fantomokkal” kell megküzdeni, hanem mindazzal, amit az eddigi, és a változatlan hevességgel ma is folytatott, önvédelminek mondott harc „járulékos” ártalomként eredményezett az egész magyar társadalom életében. Az egészséges jövő, talány. Az azonban bizonyos, hogy abban nem lehet helye a szabadjára engedett, lelket torzító idegenellenességnek. A gyanakvás mondhatni kölcsönös emberi reflexét kordában lehet tartani, s nem feltétlenül kell ellenségességgé fokozni. Például oly módon, ahogyan mostanság teszik, a menekültek, bevándorlók egész Európát terhelő gondját mindegyre a terrorizmussal szembeni félelmekkel kapcsolva össze. Az ellenségeskedésben a politika és a politikusok érdekeltek, a társadalom a legkevésbé sem. A beszélőgépeket azonban, akik igyekeznek több mint jól „teljesíteni”, erről persze nem világosítják fel...
Nincsenek „uniós” illúzióim, mégis úgy érzem, hogy nyugatabbra mintha valamit jobban értenének, mint mi itt, a keleti végeken. Talán felismerjük a jövő felé vezető útkeresésben. Gyakran eszembe jut például, hogy a sűrűn elmarasztalt Angela Merkel volt az, aki első ízben üzente vissza a menekülteknek: befogadásuk, beilleszkedésük alapfeltétele, hogy ún. „párhuzamos társadalmak” nem alakulhatnak ki! Talán éppen egy ilyen gondolattal lehetne elkezdeni a jelen tehertételein könnyíteni, mert azt, ami ma van, felelőtlenség lenne a jövő nyakába varrni...
Válaszokat, megoldásokat keresve akár lehetetlen változatok is felbukkanhatnak, például az Unióból való kilépés gondolata. Erre a politikai öngyilkosságra aligha akad ma Magyarországon vállalkozó. Ehelyett de jó lenne magyarhont második Svájccá tenni! Mint észrevételezhetjük, oda senki nem akar bevándorolni, holott nyoma sincs látható kerítésnek, de még a terroristák is elkerülik. Vajon miből fonták a nemkívánatos jövevényeket távol tartó virtuális kerítést? Csak nem pénzből? Az ún. „uniós megoldásokon” agyalók a kvóták mellett ennek a „különösségnek” is szentelhetnének némi figyelmet...
