Sehol földjén

Szende pár hónap alatt hihetetlenül megváltozott. Azelőtt mindegyre diafilmnézős délutánokat szervezett lánya játszótársainak, ő vitte a fánkot az óvodai rendezvényekre, és a haveri kör is tudta róla, hogy bárhova lehet hívni, egyetlen kirándulást, hétvégi programot sem utasít vissza. A szombat estéket  – hacsak nem jött közbe valami – két gyermekkori barátnőjével töltötte. Beültek a törzshelyükre, nosztalgiáztak, tervezgettek. Az elmúlt hetekben azonban rendszeresen kibúvót talált, munkára, fáradtságra hivatkozva maradt el az összejövetelekről, és ha az unszolásnak engedve néha meg is jelent, szokatlanul szótlan volt. Egy idő múlva mindenki arra gyanakodott, hogy beteg vagy válságba került a házassága. Ritkán találkoztunk, többnyire csak a virtuális térben, de az utóbbi időben hiába szólongattam, nem válaszolt. Egy este mégis fogadta a köszönésem.

– Megvagyok. Most egy kicsit más lett az életem – válaszolta kérdésemre. 

– Valami gond van otthon?

– Dehogy. 

Pár percnyi csend telepedett közénk, aztán a képernyő jelezte, hogy szaporán ír.

– Tudod, miután meghalt anyósom, a férjemre maradt a vidéki ház. Sokáig gondolkoztunk, hogy mit kezdjünk vele, de aztán arra jutottunk, hogy úgysem tudnánk fenntartani. Autónk sincs, nehéz lett volna kijárogatni abba a kicsi, eldugott faluba. Úgy döntöttünk, hogy eladjuk a házat, egy év múlva került is rá vevő. A pénzből sok hiányosságot pótoltunk, volt egy kis adósságunk, azt is rendeztük. Abból, ami megmaradt, felújítottuk a kislányom szobáját, és vettünk egy új számítógépet. Nagy szükség volt már egy új gépre, a régi folyton lefagyott. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy ettől alakulnak át a napjaim. Tudod, sosem voltam az az otthonülő típus, szerettem mindig „minden lében kanál lenni”… De most már egyáltalán nem vagyok ilyen…

– Mi történt?

– Nem nagyon hiszek a véletlenekben. Biztos annak is megvolt az oka, hogy rám talált egy volt osztálytársam a neten. Annak idején nagyon jóban voltunk, de mióta Magyarországon él, nem találkoztunk. Nagyon megörültem neki. Kicsit beszélgettünk, aztán játszani hívott. Épp betegszabadságon voltam, a lányom oviban, én sállal a nyakamon, forró teával a kezemben a gép előtt… Mit mondjak, ráértem. 

– Milyen játékról volt szó?

– Egy különleges szerepjátékról, ha akarod, majd leírom a nevét. A lényeg, hogy egy fantasztikus világ részévé válsz, választasz magadnak nevet, kinézetet, családot. Különféle csapatokhoz, klánokhoz csatlakozhatsz, küldetéseket kell teljesítened, és a legjobb az egészben, hogy folyamatosan fejlődsz. Ráadásul a történet helyszínét is te határozod meg. Nekem a dzsungel tűnt a legvonzóbbnak. Három hete királynővé léptem elő, a harmadik férjemnél tartok, és van huszonöt gyermekem. Nagyon élvezem ezt az egészet, sőt, hogy őszinte legyek, egy ideje jobban érzem magam a játékvilágomban, mint a valóságban.

– Milyen gyakran lépsz be?

– Naponta többször is. Reggel, ugye, oviba viszem a gyereket, aztán rohanok dolgozni, de ha úgy adódik, az irodában is játszom egy keveset. Délután főzés, mosogatás, aztán amíg a lányom eljátszik a szobájában, végre bekapcsolhatom a gépet. De ne gondold, hogy elhanyagolom a családom. Akármit is mond a férjem, nagyon odafigyelek rájuk, az esti mesét például mindig én olvasom a gyereknek, és csak akkor ülök le újra gépezni, ha már elaludt. Csak a szabadidős programok maradtak ki egy ideje. De azt, mondjuk, nem is bánom annyira. 

– A kislányod, mikor látja, hogy gépezel, nem akarja kipróbálni?

– Egyszer kérte, hogy mutassam meg, mit csinálok, de aztán sikerült elterelni a figyelmét. Tudja, elfogadja, hogy ez még nem neki való. Lehet, hogy pár év múlva változik a helyzet, de most ötévesen még mindenben hallgat rám. Ne félj, őt nem ítéltem szobafogságra, mint magamat. Gyakran viszem barátnőkhöz játszani, csak most már nem ülök le kávézni a vendéglátóknál, hanem otthagyom, és később utánamegyek.

– Említetted, hogy a férjed nem örül az új hobbidnak.

– Hát nem. De majd megszokja. Tudod, hogy van… Ő is el szokott menni hetente egyszer teniszezni a barátokkal, akkor sem morgok, ha munka után még sörözik egyet a kollégákkal. Ennyi igazán nekem is jár. 

– Nem ijesztő egy kicsit, hogy jobban érzed magad a játékban, mint a valós életben?

– Néha bevillan, hogy nincs ez egészen rendjén, de túl sokat nem rágódom rajta. Ha jól meggondoljuk, mindenkinek van valamilyen káros szenvedélye, függősége. Én nem füstölöm tele a lakást, nem iszom, félre sem járok. Akkor meg mi a baj?

Talán rossz néven vehette utolsó kérdésemet, talán úgy érezte, hogy kioktatom, mert a következő pillanatban megszürkült a jelenlétét jelző kis zöld gomb. Persze, az is meglehet, hogy akaratától függetlenül szakadt meg az internetkapcsolat. Utólag csak annyit üzent, ha írni szeretnék róla, ne használjam az igazi nevét. Kérését teljesítettem.