A szürke, rövid hajú asszony végtelennek tűnő türelemmel emelgette ki a szemétből a sörös- és a műanyag üdítős dobozokat. Lassan forgatta tenyerében a zsákmányt, látszott, hogy minden figyelmét arra összpontosítja, hogy megtaláljon rajta valamit. Minden egyes dobozon ugyanazt. Tapasztalatból tudtam, hogy csakis az ovális jelet keresheti, amiért majd 50 banival jutalmazza a közeli bevásárlóközpontban a kiürült, újrahasznosítható palackokat elnyelő automata. Én is gyakran élek ezzel a lehetőséggel, a különbség csak annyi, hogy otthonról viszem a „nyersanyagot”. Kíváncsi voltam, mire váltja majd be a hulladékért járó vásárlási utalványt ez a különös, kemény arcvonásaiban minden bizonnyal sok élettapasztalatot rejtő idegen. Feltűnés nélkül lépkedtem mögötte egészen az üzletig, ahol aztán addig tébláboltam, amíg végül pár aprósággal a kezemben a közelébe kerülhettem a kasszasorban. Onnan jól láthattam, hogy egy tábla mogyorós csokoládé és egy doboz olcsó sör van a kosarában. Sietős mozdulattal tette mindkettőt az eladó elé, és közben a frissen kapott papírost is megmutatta.
– Ezt csak fél óra múlva használhatja, akkor olvassa le a rendszer – világosította fel rezzenéstelen arccal a bolti alkalmazott.
– De nekem most kell. Az unokámnak és a lányomnak viszem, tíz perc múlva jön az autóbuszom, később nem mehetek – hadarta egy szuszra az asszony, és mintha minden kimondott szóval nőtt volna benne a kétségbeesés. A pénztáros csak egy pillanatig tétovázott, aztán nagylelkűen megoldotta a helyzetet.
– Kiteszem én az összeget, az utalványt majd később használom – mondta a szürke hajúnak, és már a következő vevő termékeivel foglalkozott. Az asszony egy halk köszönetet mormolt, aztán az ajándékokat elcsomagolva igyekezett a kijárat felé. Éreztem, hogy nem lesz bátorságom megszólítani, bár nagyon szerettem volna megismerni a történetét. Mindenesetre én is a megálló felé vettem az irányt. Ezúttal kifejezetten jól jött, hogy nálunk nem váltják egymást budapesti emlékeket idéző gyorsasággal a tömegközlekedés járművei, mert amíg várakoztunk, az ősz hajú asszony ismerős beszélgetőtársra talált.
– Hozzájuk mész? – kérdezte tőle halk, szánakozó hangon az alacsony, sovány férfi. A nő bólintott. Egyértelmű volt, hogy szavak nélkül is tökéletesen megértik egymást.
– Pedig a vejed megmondta, hogy ne tedd be többet oda a lábad – szólalt meg újra a férfi. – Jobban kellene vigyázzál magadra, te… – tette hozzá aggódva, nevén szólítva a nőt.
– Nem kell mindent felfújni. Mit törődöm én azzal, hogy mit beszél az a szemétláda! Csak az a fontos, hogy a lányomékkal lehessek egy kicsit, amíg a másik dolgozik – rántott egyet a vállán az asszony, és mintha beszéd közben öregedett volna még pár évet. – Engem hibáztat az az ember mindenért, azért is, hogy a lányom elvesztette az állását. Pedig mindennek ő az oka, az ő durvasága miatt ment tönkre a gyermekem testileg-lelkileg. Úgyhogy ő csak ne ugasson nekem. Én, amíg szuszogok, segítem az enyéimet, értük dolgozom a mai napig éjszakánként abban a nonstopban. Tudod, ott, ahol régebb is. Két banknál van gyorskölcsönöm, azokat is miattuk vettem fel, amikor nemrég el voltak költözve a vejemtől, hogy jusson az albérletre, mert az én garzonomban nem fértek el kényelmesen a kicsivel. De aztán az a vadállat visszacsalogatta a lányomat, ő pedig, szegény feje, sokadjára is bedőlt neki. Pedig igazi terrorban tartja őket, egy lépést sem tehetnek az engedélye nélkül. Nem is csoda, hogy a leányom depressziós lett. Fiatalabb korában mindig vígkedélyű volt, úgy is hívta a férjem, nyugodjék, hogy Mosolytündér. Udvarlója is került elég, százszor különbek mint az, akinél lehorgonyzott. De mit csináljunk, ilyen az élet, az ember nem dönthet a gyermeke helyett, még akkor sem, ha látja, hogy fejjel megy a falnak.
A következő percben két autóbusz is feltűnt az utca elején. Az asszony feszülten figyelt, és nemsokára megkönnyebbülten adta beszélgetőtársa tudtára, hogy a második busz éppen az, amelyikre várt.
– Vigyázz magadra, ne legyen baj – simított végig rajta a tekintetével az alacsony férfi.
– Ne félj semmit, nagyleány vagyok – mosolygott maga elé az asszony, aztán már kapaszkodott is fel a járműre. A férfi is szedelőzködött. Lassú léptekkel, gondolataiba – mint kopott kabátba – burkolózva indult a közeli kocsma felé.
