Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2015-03-12 15:31:32
Érdekes közlemény jelent meg a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2013. június 25-i számában: Király Kinga Júlia lefordította Giambattista Basile (1575 körül – 1632) olasz költő, író, mesegyűjtő egyik történetét, amelyből A cimbora címmel részletet mutatott be. Megtudjuk, hogy „Pomiglianóban élt a néhai Faszari Csóka Jákob, felesége pedig az egykori Loboncos Masella.” Roppant vagyonosak voltak. A gazda „még nagyobb kupacba akarta halmozni vagyonát” – fukar volt. Egyszer, amikor asztalba ült, megérkezett hozzá „csimaszképű barátja”, aki „addig-addig számolta, hogy hány falat lett elcsócsálva,” hogy a házaspár azt mondta: „ha megjött az étvágya, csak tessék, szolgálja ki magát”. Íme, hogyan fogyasztotta az ételt nagyétkű, miután „bevágta magát a férj és a feleség közé”:
„Meg se rágta, amit magához vett, egyik falattal tuszkolta le a másikat, s amikor megtömte végre a pofazacskóját, dugig pakolta a bendőjét, továbbá úgy kifeszítette potrohá(ját), hogy dob-bőrnek is beillett volna, kinyalta szépen a tányérját, majd összesepert mindent, amit a környéken talált… megragadta a korsót is, majd szívta, nyalta, szürcsölte, szopta, egyszóval egy-szuszra kivedelte (a folyadékot), hogy egy csöpp nem sok, annyi se maradt a fenekén. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, nyakába vette a világot.”
A történetet olvasva A kibédi ember ebédje tréfás népmesém, hazugságmesém jutott eszembe, amely a Tündérszép Mosolygó Ilona kötetemben jelent volt meg (Bukarest, 1980. 181. old.). A teljes szöveget közlöm:
„Úgy volt, hogy éhes lett a kibédi ember, s mondja rögtön a feleségének:
– Hallod, te asszony, kéne faljunk valamit ebédre.
– Éppen terítem az asztalt, s mindjárt ehetünk – felelt az asszony. Avval csakugyan megterült az asztal. Akkora puliszka került elé, mint egy taligakerék. Egy dézsa túrót is elővett az asszony, s melléje piros hagymát, valami húsz kötéssel. Odatelepedtek az asztalhoz, s elkezdtek enni. De alighogy faltak vagy kettőt, már kopogtattak az ajtón, s belépett a sófalvi ember. Mindjárt a házigazda fogadta jó szívvel:
– Jókor jött – azt mondja – mert né, legalább megkínáljuk két falás étellel.
Hát nem sokat kínáltatta magát a vendég. Rögtön odatelepedett, s elkezdett ő is enni. Olyan étvágya volt, s úgy evett, hogy ahajt szempercek alatt az egész nagy puliszkát megette: mind felmártotta vele a dézsa túrót, a hagymát pedig úgy falta, mint más ember az almát. Mikor minden elfogyott, csak felszedelőzködött, s avval szépen elindult az útjára. Azt mondja az asszony:
– Hallod, kedves uram, ez a sófalvi ember még ejsze jól sem lakott, mert az ebédet meg sem köszönte.
Így volt, igaz volt, s aki nem hiszi, járjon utána.”
Kitérhetnék most a két szöveg összehasonlítására, de nem teszem. Csak annyit jegyzek meg, hogy az alaphelyzet bennük közelesen azonos, pedig a két változatot – keletkezésüket tekintve – mintegy 400 esztendő választja el.
Néhány folklorisztikus értékű észrevételt fontosnak tartok. 2014-ben látott napvilágot Tréfás kedvű székely góbék. Népi tréfák, anekdoták könyvem a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál. A kis utószóban ezt írtam: „A népi tréfa, anekdota századokkal ezelőtt trufaként szerepelt, aztán adomaként futott be számottevő karriert, de nevezték tréfás népi elbeszélésnek, újabban tréfás igaztörténetnek (…) A tréfás színezetű, rövid epikumok tartoznak ide, az egyszer úgy jártam, hogy… vagy a komám mesélte, hogy… jellegű történetek, amelyeknek csattanós a végkifejlete, vagy van fölemelő, tanulságot hordozó gondolatisága.”
Megfogalmazásomban a tréfás igaztörténet kifejezés is szerepel, amely – általánosodó szakvélemény szerint – egyidős az emberiséggel. Muszáj idéznem György Lajos találó megállapítását: „Egyáltalán nincs az anekdotának olyan faja, amelynek magyar megfelelője kellő utánajárással a múltban vagy ma kimutatható nem volna. A legnagyobb meglepetések érik az embert. Szinte ámulatba esünk, amikor például azt látjuk, hogy kétségtelenül ókori veretű anekdoták magyar ruházatban járkálnak közöttünk” (Az anekdota. A magyar regény előzményei. Tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bucureşti (így!). 1988. 54. old.).
A népi tréfa, a népi hazugságmese messzemenően megszínezte tündérmeséinket, varázsmeséinket is. A Magyar néprajzi lexikon harmadik kötetében (Akadémiai Kiadó. Bp.1980.) Kovács Ágnes a következő szócikkel szerepel: „Nagyehető, Nagyiható, Nagyfázható, Nagyhajigáló, Nagyszaladó: öt – néha csak három, máskor hat-hét – emberfeletti képességű mesealak, akik a hőst a királykisasszony elnyerésében vagy az égitestek visszaszerzésében segítik … Nagyehető 366 tulokból álló gulyának nekifut, s egyenként lenyeli, vagy 90 eke után eszi a barázdát vagy … Az alakok egész Európában ismertek. Egyeseket közülük megtalálunk már az Argonauták mondájában, s egy 14. századi feljegyzés szerint hasonlók éltek Artus király udvarában is” (685-686. old.).
Befejezésül György Lajosra hivatkozunk ismét, aki említett könyve 44. oldalán ezt írta: „Az eseménytől, amely az anekdotának a legfontosabb tartalma, azt kívánjuk meg, hogy jellemző legyen.” Cikkünkhöz mellékeltük György Lajos könyve borítójának fénymásolatát.