A sokszínűség kényszerűsége

A Tompa Miklós Társulat különösen hányatott időszakot tudhat a háta mögött.

Még egy bemutató május végén, utána lassan véget ér az idei évad a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. A Tompa Miklós Társulat különösen hányatott időszakot tudhat a háta mögött, vitákkal és igazgatóváltásokkal telítettet, ennek ellenére a megszokottnál jóval több bemutatón vehetett részt a nagyérdemű. A társulat művészeti vezetőjét, Kövesdy István rendezőt kértük fel az összegzésre múlt péntek délelőtti beszélgetésünk során.

– Hátra van még majdnem két hónap, amelyekre két bemutatót terveztünk: William Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékának premierjére május huszadikán kerül sor, de a Lángarc című előadásunk bemutatója őszre csúszik a közbejött változások miatt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy szakmai szempontból jó évadot zártunk, talán a legtermékenyebbet társulatvezetői időszakom alatt. Persze, voltak gondok is: Csapó György ideiglenes vezérigazgató meg akarta változtatni az évadot és minden projektért külön meg kellett harcolnunk, ezért most is késésben vagyunk az új évad előkészületeivel. De éppen ezek miatt érzem úgy, hogy jól sikerült évadot tudunk a hátunk mögött: nagyon sok előadással jelentkeztünk, az utóbbi négy évben az idén volt a legtöbb bemutatónk, elindítottuk a felolvasószínházi sorozatot, amit folytatni szeretnénk. Ugyanakkor posztokat veszítettünk, leépítések zajlanak, a betöltetlen helyeket a minisztérium decemberben zárolta. Ezért vannak olyan munkakörök, amik hiányosan működnek, például a közönségszervezés, ami pedig létfontosságú. Két közönségszervező helyett csak egyet alkalmazhattunk és ez érződik. Azt sem tudjuk, mi lesz az építkezéssel, a leállított felújítási munkálatokkal. Nehéz így tervezni. Ezt a minisztériumnak kell újrakezdenie, pénzt kell kiutalnia rá. Rendezőként az én igazi problémám a színpad, ez a legfontosabb és éppen ezt hagyták ki: terv és pénz sincsen a korszerűsítésére. A nagyszínpad nem biztonságos és nem is egészséges. Mi kértük, hogy legalább a biztonsággal kapcsolatos problémákat oldják meg, gond van a vasfüggönyökkel, a húzókkal. Olyannyira, hogy lassan nem tudunk felemelkedő díszletet használni. Egyszer a kérésünkre már kaptunk pozitív választ, de e problémának a megoldását a volt ideiglenes igazgató törölte a napirendről.

– Mindannyian tudjuk, Csapó György a színházban történtek után nem vállalta a versenyvizsgát, helyette most újra Vlad Rădescu az ideiglenes vezérigazgató, aki peres úton szerezte vissza a Csapó György előtt betöltött tisztségét. Mennyiben érintette ez a változás a társulat munkáját?

– Megpróbáljuk azt kivitelezni, amit eddig is terveztem. Rădescuval azelőtt is tudtunk együtt dolgozni, kialakult egyfajta, normalitásra való törekvés, ami továbbra is megmaradt. Mégis, sok a bizonytalanság, azelőtt nem volt amiért tervezni. Óriási késésben vagyunk, a törekvéseink viszont ugyanazok maradtak. Négy éve ezen dolgozom és az elképzeléseimet nem változtattam meg, noha voltak dolgok, amiket be kellett látnom, hiszen repertoárszínház vagyunk. A bérletekből például sokkal kevesebbet értékesítettünk, mint amennyit elképzeltünk, ennek ellenére a bérletrendszer marad. Örülünk viszont annak, hogy először sikerült egyetemi bérletet szervezni, igaz, áldozatok árán. A legjobb közönségünk az egyetemista közönség: homogén, egy korosztályhoz tartozó, kvázi értelmiségi, sokkal fogékonyabb az intellektuális dolgokra, várjuk a bérletmentes előadásainkra is. Például a Két lengyelül beszélő szegény román című produkcióra, amelynek szövege kifejezetten ahhoz a korosztályhoz szól. Sikerült gyermekbérletet is létrehoznunk, amit szintén meg szeretnénk tartani, de nem lesz könnyű.

– Milyen repertoárkoncepcióval várják a nézőket a következő évadban?

– Ugyanolyannal, mint eddig is, meg szeretnénk találni a közönség különböző rétegeit. Így nagyon nehéz arculatot kialakítani, a repertoárt a sokszínűség kényszerűsége határozza meg. De ebben a sokszínűségben próbálunk minden esetben a minőségre törekedni. A mesejáték számunkra ugyanolyan fontos, mint egy Csehov, egy vígjáték, mint egy tragédia. De panaszkodnom is kell, elsősorban a sajtóra. Nagyon sok elhallgatott előadásunk van, olyan produkciók, amelyekről semmi sem jelent meg Vásárhelyen, miközben itt játsszuk őket. Nagyon örvendenék, ha a média jobban támogatná az igyekezetünket. Például a szilveszteri előadást, ami nagy kockázat volt és telt ház lett belőle, holott helyi kabarétársulatokkal kellett versenybe szállnunk. Idén szilveszterre is tervezünk előadást. Én amúgy még egy évig leszek itt, a megbízatásom öt évre szólt. Rendezőként sok mindenről mondtam le, hogy a társulatvezetői munkát végezhessem. Szeretnék rendezni, sokkal többet, mint amennyit az elmúlt évek alatt rendeztem. De ameddig itt leszek, megpróbálom meghonosítani a sokszínűséget, ide hozni további egy-két, neves rendezőt, ahogy azt az eddigi évadok során is tettük. A következő évadban is lesz ilyen, a társulatnak erre szüksége van. Az is örömre ad okot, hogy a fiatal színészek egyre több feladatot egyre jobban látnak el. Azzal legyezgetem magam, hogy az eltelt négy évnek ez az egyik hozadéka és hogy lesz folytatás. Fontos lenne egy alapos átszervezés, ami hatékonyabbá tenné a munkát, másfajta szellemiséget csak így lehet meghonosítani. De ehhez konkrét elképzelés kell a jövendőbeli vezérigazgató részéről. Azt is szeretném, ha hagyománnyá válnának olyan dolgok, amiket elkezdtünk, például a Yorick Stúdióval vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel való együttműködés. Igaz, jó volna, ha az utóbbi vezetőségének a színházzal szemben tanúsított hozzáállása megváltozna. Egymásra vagyunk utalva, az egyetem tanárai és diákjai is játszanak nálunk, a tanári kar egy része a társulat tagja, így nem értem az acsarkodást. Jó volna, ha mindenki a maga dolgával foglalkozna. Visszatérve az idei évadra, hátra van még egy bemutató és több fesztiválszereplés: Kisvárdára három előadással megyünk, a Platonovval, a Pinokkióval és a Börtönnaplóval és van egy meghívónk a nagybányai színházi fesztiválra is. Az évad június végén zárul.