Sorsdöntő áriák (2.)

Kacsóh érezte, hogy zenei tudását meg kell osztania a világgal, ezért zenetanári állást is vállalt a Málnai-féle leánynevelő intézetben. A zenét a gyakorlat felől megközelítve tanította, ugyanis operettet írt gyerekek számára. Hosszas tanulás, csiszolás után végre színpadra léphetett a gyermekopera-társulat. A vadonatúj operett címe Csipkerózsa. A friss, üde, magyaros dallamok a szerző tehetségét bizonyították. Az 1904. március 25-i előadásra Kacsóh meghívta közeli barátait, Bakonyi Károlyt és Huszka Jenőt, valamint Beöthy Lászlót is. Gráci a Bob herceg körül kialakult incidens miatt igyekezett megőrizni a barátságot. A pedagógiai célzatú diákelőadás a szülők és hozzátartozók csodálatát váltotta ki, a szakmai meghívottak pedig döbbenettel néztek össze. Eddig csak zenekritikusként ismerték a kiváló matematika-fizika szakos tanárt, de ettől a pillanattól már zeneszerzőként is figyelembe kellett venniük. Ekkor döbbentek rá, hogy nemcsak tehetséges társasági zongorista, hanem a lélek mélyéről daloló zeneköltő.

A Csipkerózsa előadása nem múlt el nyomtalanul, inkább úgy tekinthetünk erre a műre, mint egy nyitányra, amely izgalmas folytatást ígért. A Király Színház igazgatója, Beöthy László fejében szeget ütött a friss forrású zeneszerző alkotása. Tudott egy próbálkozásról, hogy Heltai Jenő és Bakonyi Károly színpadra szeretnék vinni Petőfi János vitézét. A gond az volt, hogy Heltai megírt ugyan néhány részletet, de nem tudta elképzelni színpadon a mesejátékot, Bakonyi viszont mindenképp színre akarta vinni. A vége az lett a huzavonának, hogy Bakonyi 600 koronáért megvásárolta Heltai rímeit, és ő maga írta meg Petőfi stílusában a színpadi változatot. Beöthy első olvasatra „előadásra alkalmasnak” nevezte a szövegkönyvet. Már csak zeneszerzőre volt szükség. Föl is kérték Sztojanovits Jenőt a zeneszerzésre, de a komponista lassan haladt a munkával, és amikor noszogatni kezdték, nagy vállvonogatva visszaadta a librettót, és abbahagyta a komponálást. Úgy látszik, túl sok volt a Jenőkből egy helyen (Huszka, Heltai, Sztojanovits)...

Huszka Jenő a Csipkerózsa bemutatóján csillogó szemmel fordult Bakonyihoz: „Nagyon tehetséges, eredeti magyaros ízű muzsika. Te, Karcsi, tudod, mit gondoltam? Ez a Gráci remekül megzenésíthetné a János vitézt. Ő talán nem ismeri Sztojanovitsot, s így nem lehetnek lelkiismereti aggályai. A muzsikájában pedig van valami elbűvölő népies íz, egyszerűség, ami remekül illik a darabodhoz. Még ebből a mesejátékból is át lehetne szinte minden változtatás nélkül venni egy-két számot”.

Nem csoda hát, hogy ilyen előzmények után Beöthy és Bakonyi föltették Grácinak a diszkrét kérdést, hogy elvállalná-e a János vitéz megzenésítését. A szerény Kacsóh döbbenten szédült bele a nagy ajánlatba, és kitörő örömmel vállalta el a munkát. Naponta egy-egy új melódiával lepte meg Heltait, sőt mivel kitűnően ismerte a magyar folklórt, új versek írására sarkallta szerzőtársát. Minden nap egy új meglepetés volt, mindennap olyan erőteljesen hozzánőtt a vershez egy-egy melódia, hogy már nem lehetett elválasztani őket. Heltai csak hüledezett, mert az áriákat ária követte, recitálás szinte sehol sem volt, csak szívet gyönyörködtető melódia. Még öt hónap sem telt el, elkészült a mű, napra pontosan 1904. augusztus 20-án, Szent István napján írta le Gráci az utolsó kadenciát.

A mű elkészült, de az igazán kemény munka csak ezután következett – a szereposztás és a próbák időszaka. Színházigazgatók, rendezők és karmesterek feje a legtöbbször azért fáj, hogy ki játssza a főszerepet, ki legyen a primadonna. A János vitéz kapcsán is felvetődött ez a kérdés. A korszak ünnepelt színészét, Fedák Sárit is megkérdezték a szereppel kapcsolatban. Bár Fedák gyerekkora óta ismerte Kacsóh tanár urat, a daljátékkal kapcsolatban kihívóan fölemelte a hangját, és fölháborodásának adott hangot, hogy hogyan képzelik őt fölléptetni egy ismeretlen, kezdő zeneszerző darabjában. Valószínű, hogy 

Beöthy és Bakonyi nagy hajlongva sokat udvarolhatott a primadonnának, míg az megígérte, hogy legalább meghallgat néhány melódiát az operettből. Szegény Grácit a frász kerülgette, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezett „Iluska”, hogy „szemügyre”, helyesebben fülügyre vegye a darabot. A tanár úr a remegés miatt – nehogy elszalassza a primadonnát – valószínűleg rendkívül sok tremolót rögtönzött a dallamokba akkor. Fedák Sári néhány dal után köszönetet mondott a bemutatóért, és amilyen gyorsan jött, úgy elviharzott. Kacsóh szinte biztosra vette, hogy más Iluska után kell nézniük. Be is igazolódott a sejtése, mert hamarosan közölték vele, hogy Fedák nem mást, mint a Kukorica Jancsi szerepét követeli magának. Most már főhetett a színházi szabó feje is, hogyan csinosítsa a huszárruhákat meg a sarkantyús csizmákat... Ezt az eseményt is képiesen ábrázolja a korabeli történetírás: „Beöthy soha nem látott módon nervózus volt. Mindig csak azt hajtogatta: Csak a gatyán legyünk túl, a többi aztán rendben van”. „Apropó nadrág... Fedák sok előzetes izgalmat adó színpadi kellékét, a nadrágot, a hozzá tartozó mezei virágokkal és árvalányhajjal díszített kalapot, a karikás ostort, meg a szépen szóló furulyát (...) a magyar színpadművészet egyik legnagyobb jellemábrázolójától, a Nemzeti Színház büszkeségétől, Újházi Edétől kapja. Az öregedő Mester a premieren saját kezűleg teszi Fedák fejére a kalapot, adja kezébe a karikást és a furulyát, aztán csak ennyit mond: Azt még megvárom, hogy amikor a Rózsaszált énekled, igazi könnyeket sírsz-e? Aztán megyek a Gambrinusba vacsorázni!”

Közeledett a premier napja. A plakátok messziről hirdették, hogy 1904. november 18-án vadonatúj mű bemutatójára kerül sor a Király Színházban. A jelzett napon a lámpagyújtogatók már végigjárták a lámpavasakat, és lángra lobbantották a lámpákat. A zenekari árokban már hangoltak a zenészek, a közönség rendkívül izgatottan morajlott. Az ősbemutató előtti pillanatokban íródott a magyar történelem egyik különös fejezete. A Tisza István által vezetett kormány hívei csellel igyekeztek politikai előnyhöz jutni az ellenzékkel szemben. Egy olyan törvény megszavazására törekedtek, amely csökkentette volna az ellenzék parlamenti tevékenységét. Az akkori szokás szerint IGEN szavazatot jelentett, ha valaki felállt a helyéről. Az ülés alatt Perczel Dezső házelnök és hívei megegyeztek, hogy egy adott jelre hirtelen fölállnak. A trükk bevált, ugyanis a szavazásra bocsátott kérdés után Perczel hirtelen előrántotta a zsebkendőjét, erre sokan felugráltak a helyeikről. A váratlan eseményre az ellenzékiek is fölállva igyekeztek megtudni, mi történt, mi az a nagy izgalom. Erre bejelentették, hogy megtörtént a szavazás, mert a terem nagy többsége állva jelezte, hogy egyetért a kérdéses törvénnyel. A zsebkendőszavazás néven elhíresült eseményt azon nyomban verekedés követte. Így adódott, hogy a János vitéz bemutatójára úgy érkezett Zichy Jenő gróf – egy újabb Jenő! –, hogy egy széklábat lóbált a kezében, melyet önvédelem céljából a parlamentből hozott magával. Szünetben aztán elmesélte, hogy megbukott a kormány.

A János vitéz döbbenetes sikert aratott. Fedák Sári is szépen belesimult a huszári ruhába, és ezzel is sikerült tiltakoznia a Magyarország politikáját befolyásoló osztrák törekvések ellen. A színészek könnyeikkel küzdöttek egyes jelenetek alatt, az Egy rózsaszál kezdetű dalt viszont csak megszakítva sikerült bemutatni, mert sem Papp Miska énekes, sem Konti József karnagy nem bírtak parancsolni a könnyeiknek, de ugyanígy jártak a nézők is. Még a szerzőt sem kímélte ez az érzelmi hullám, ő is többször a szeméhez nyúlt.

Az előadás után a János vitézről áradoztak mindenfelé. Aki csak tehette, igyekezett jegyet szerezni a következő bemutatóra. Gráci tehát többszörösen kárpótolta Beöthy színházigazgatót ezzel a művel, ugyanis csak a Király Színházban 1924-ig, Beöthy távozásáig 689-szer mutatták be a darabot! Bűvös ez a szám, mert akárhogy is olvassuk – rendesen vagy megfordítva –, ugyanazt kapjuk.

A siker hallatán ugyancsak emészthette a méreg Heltai Jenőt, aki eladta a verseit, ahelyett hogy folytatta volna a librettóírást. Dühében föl is kereste Beöthy Lászlót, és számtalan könyörgéssel sikerült rávennie a színházigazgatót, hogy juttasson neki is valamit a honoráriumból. Végül abban állapodtak meg, hogy Heltai minden huszonötödik előadás után száz koronával gazdagodik – kárpótlásképp. Így tehát Heltai irigysége ellenére azért szurkolt, hogy minél többször adják elő a János vitézt.