Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Érdekes drámai történet kapcsolódik részlegesen a János vitézhez. Valamikor az 1900-as évek elején kezdődik e rendkívüli esemény. Akár egy romantikus film vagy dráma témája is lehetne. Kacsóh Pongrác 1898-ban került Budapestre matematikát és fizikát tanítani. Mindezek mellett – mint említettük már – zenét is tanított. A zene iránti rajongása és komoly zenetudása révén belecsöppent egy zenekedvelő társaságba. Itt Kacsóh egy rendkívüli személlyel találkozott: Nagy Sándor kúriai bíró lányával, Vilmával. Vilma csak három évvel volt fiatalabb Budapestnél és Kacsóhnál – 1873. november 17-én egyesült Buda és Pest, és ugyanezen év december 15-én született a fizikus-zeneszerző is.
Vilma különösen rajongott a zene iránt, és rendkívüli tehetségét többször is bebizonyította. Ha annak idején Mozartról úgy írtak, hogy az embert képes volt elvarázsolni már gyerekként, Vilmáról is írhatták volna ugyanezeket. Kacsóh is fölfigyelt erre a tehetségre – vagy a csinos lányra, vagy mindkettőre. Szinte egyértelmű, hogy a zene lett közöttük az összekötő kapocs. Először a zenéről beszélgettek a zene nyelvén, aztán a zenével a szívük beszélt…
Vilma többször megismételte Mozart mutatványát. Ha emlékezünk még iskolás éveinkből, hogyan meséltek Mozartról, akkor most a következő történet ámulatba ejt. De ha valaki mégsem ismerné Mozart legnevezetesebb mutatványát, röviden összefoglalom. A tizenéves zenei zsenit az apja elvitte Rómába, és meghallgatták Gregorio Allegri világhíres Misereréjét a Sixtus-kápolnában. Egy rendelet szerint a híres, két kórusra írt zeneművet csak az épület falain belül lehetett előadni, és megtiltották a kotta kivitelét. Mozart egyszer meghallgatta a negyedórás művet, majd otthon emlékezetből tökéletesen leírta. Nagy Vilma is hasonló „bűvészmutatványokra” volt képes. Rengeteg művet első hallás után képes volt elzongorázni.
Nem telt el sok idő, Gráci és Vilma közös életről álmodoztak. De hogy teljes legyen a dráma, mindketten szegények voltak, a házassághoz viszont vagyon kellett. A közös jövő zsákutcába torkollott. Végül Kacsóh különös ötlettel állt Vilma elé: „Kedves Vilma, mi most nem lehetünk egymáséi, mert mind a ketten szegények vagyunk. De gondoljunk a säckingeni trombitásra, aki elment hírt-vagyont szerezni messze földre, s aztán visszajött gazdagon szíve választottjáért. Most én úgy teszek, mintha messze földre elmentem volna. Ne találkozzunk sokáig, de higgyünk egymásban. Mikor majd megkapja tőlem a Säckingeni trombitás visszatérési áriáját levélben, válaszoljon rá, hogy szeret-e még. Ha igen, eljövök magáért”.
Vilma elfogadta Gráci ajánlatát, mert hitt és megbízott a polihisztor tudású zenészben. És amint a mesében szokott történni, búcsút intettek egymásnak, Kacsóh elment szerencsét próbálni. Különös lehetett zenei képekben beszélni, de mivel mindketten kellően műveltek voltak, tudták, mire utal az a bizonyos trombitás. Victor Nessler zeneszerző 1884-ben bemutatott művében van egy rendkívüli ária, a trombitás áriája. Az énekszöveg tökéletesen kifejezi, miért választotta ezt az áriát Kacsóh. A búcsút intő szerelmes tövisekről beszél, melyek nem engedik közel egy rózsához, de a szívek és a szemek fénye képes a tövisek ellenére beszélgetni békéről, csendről és boldogságról. Aztán elindul a vándor, felhők kergetik, eső veri, vihar tépi, de ő mindig hűséges marad a rózsához.
Míg Gráci a szerencséjét kísértette, Vilmáék házánál új történet bontakozott ki. Egy fiatal és szegény szobrász, Csiszér János – aki később nemzetközi hírű művésszé fejlődött – némi anyagi támogatásért cserébe a népes család fiatalabb sarjait rajzolni tanította. Rajzolás közben felfigyelt a nála jóval idősebb, édesbús melódiákat zongorázó Vilmára. A csinos nő barátot keresett, hogy magányát enyhítse, így zongorázni tanította a szobrászt, és közben várta a Säckingeni trombitás visszatérési áriáját levélben.
Vilma ott volt a János vitéz ősbemutatóján. Megtapasztalta Gráci zsenialitását, érezte, hogy a mű neki is üzen: János vitéz a csábító kísértések ellenére visszatér Iluskához.
A sors iróniája ez a legnagyobb tüske, mert nem engedte, hogy a színházi bevételekből származó honorárium néhány előadás után vagyonná növekedjen. Gráci még úgy gondolta, nincs elegendő vagyona egy házassághoz. Talán Vilma is türelmetlen volt, mert 1905 elején igent mondott Csiszér János kérésére.
Alig telt el néhány nap, megérkezett a postás egy vaskos borítékkal. Csak csodálták, ki írhatott ilyen terjedelmes levelet. Aztán meglátták, hogy a feladó nem más, mint a János vitéz dicsőséges komponistája. A levél pedig nem tartalmazott mást, mint a Säckingeni trombitás áriáját!
Szegény Vilma! Érző lélek lévén, nem akarta megbántani Csiszért, de ő Gráciért rajongott. Édesanyja javaslatára az Adriára
utaztak pihenőkúrára. Rejtélyes – vagy talán nagyon is érthető – módon Vilma már az utazás alatt rosszul érezte magát, és megérkezésük után néhány nappal, 1905. június 25-én meghalt. Nem akadt egy orvos sem, aki képes lett volna megállapítani halálának az okát…
A történet szerint a szobrász bánatában Párizsba utazott. Senki sem hallott róla. Aztán egy hónap múlva Vilma édesapja, Nagy Sándor álmot látott. Vilma jött eléje, és arra kérte, küldjön pénzt Csiszérnek, mert iszonyú szegénységben él. Az apa másnap az álom szerint járt el. Nagy döbbenetére hamarosan levél érkezett, melyben a szobrász megköszönte a küldött segélyt, és azt is megfogalmazta, hogy a szegénység miatti kétségbeesésében már-már a Szajnába akart ugrani.
De mi történt a pórul járt Kacsóhval? Ő valahogy kiheverte a sors csapását. A muzsika volt a gyógyír számára. Megházasodott, de sosem volt boldog. 1917-ben fia született, de a felesége hamar elhagyta. Gráci maga nevelte egyetlen fiacskáját, Jánoskát.
Volt valami közös Kacsóh és Vilma sorsában. Életének utolsó évében súlyos idegbaj tört rá. Elméje elborult, majd egyévnyi gyötrődés után, születésnapját követően, 1923. december 16-án meghalt.
Bakonyi Károly a gyászjelentésben arra kérte azokat, akiknek valami szépet jelentett Kacsóh muzsikája, hogy csak egy rózsaszálat hozzanak a temetésére, „egyetlenegyet, hogy rózsaerdő födje majd el a friss hantot”.
Kacsóh János, a zeneszerző fia érdekes módon huszártiszt lett. 1941-ben ezredével Nagyváradra vezényelték. Az év májusában felkérték, hogy vezényeljen el egy előadást a János vitézből. János örömmel tett eleget a felkérésnek. A nevezetes előadásról egy interjúban a következőképp vallott: „Azt hiszem, az a taps, amely a felvonás végén felzúgott, annak szólt, hogy a zenekart nemcsak az apám iránt érzett kegyelettel és lelkesedéssel, de tudással is vezényeltem. Nem vagyok elbizakodott, nem érzek magamban semmi rendkívüli tehetséget, zeneszerzéssel eddig jóformán nem is foglalkoztam, egy-két könnyű dalocskát leszámítva, de a János vitéz nekem szívügyem…”
Talán nem véletlen, hogy éppen Nagyvárad volt az első város, amelyben utcát neveztek el Kacsóh Pongrácról.