Stratégiák készítésében erősnek tűnik a szakértői kormány: nemrégen a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről szólót fogadták el, a múlt héten pedig egy két évtizedre szóló területfejlesztési előirányzatot tettek le az asztalra.
Stratégiák készítésében erősnek tűnik a szakértői kormány: nemrégen a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről szólót fogadták el, a múlt héten pedig egy két évtizedre szóló területfejlesztési előirányzatot tettek le az asztalra. A dokumentumok valószínűleg az asztalfióknak készültek, de ez nem a szakértők hibája.
Nagyon beszédes a politikum hozzáállása ehhez a múlt héten elfogadott, de már augusztusban közvitára bocsátott tervhez. Főleg a felmérések szerint a választások megnyerésére esélyes szociáldemokratáké, akik azon háborodtak fel, hogy miért készít egy, a kormányzásra csak átmeneti megoldásnak tekintett szakértői kormány több évtizedre szóló stratégiákat. Ezt nehezen is érthetik meg olyan politikusok, akik nem a választóktól a közügyek jó intézésére kapott megbízásként tekintenek a mandátumukra, hanem a választásokon elnyert hatalmat a maguk és érdekszférájuk gyarapodására használják ki. Egy tisztességesen megszervezett, jól működő jogállamban természetesnek számítanak az ilyen dokumentumok, amelyek fontos területeken közép- és hosszú távú célokat jelölnek ki, amelyekhez a választásokon egymást váltó kormányoknak is tartaniuk kell magukat. Mert a távlatilag követendő irányt illetően konszenzusnak kell léteznie a különböző nézeteket valló
pártok között is, eltérés legfeljebb a megvalósítás mikéntjére vonatkozóan lehet. Egy normálisan működő országban egy ilyen ügyön felháborodó politikust vagy pártot úgy kergetnének a partvonalon kívülre a józan választók és a bátor civilek, mint ahogy közel egy éve ez meg is történt egy, a társadalmat felrázó tragédia nyomán. Csakhogy nálunk az akkor mélyebbre ható változásokat sejtető hullámok elültek, annyira, hogy az akkor a kormányzástól félrevonuló pártoknak nem jutott eszébe életképes kormányprogramokat sem készíteni, nemhogy egy mandátumnál hosszabb távra is néző elképzeléseket papírra vetni, hanem valamennyien a szakértői kormányt bírálják, minden lépésében hibákat keresve. Vannak is, de hibázni is csak az tud, aki dolgozik. És választani szinte csak olyanokból lehet, akik sok és még több pénzt ígérnek a közszolgáknak, de arról, hogy hogyan töltenék fel erre a célra az államkincstárt, alig esik szó. Fájdalmas lehet majd az adófizetőknek, ha arra kellene majd ismét egy szakértői kormány, hogy elkerüljünk egy államcsődöt.
Persze a stratégiák készítése sem jelent semmi biztosítékot egy élhetőbb jövőre, mert a legjobb is csak annyit ér, amennyit meg lehet és meg tudnak belőle valósítani; például a közlekedési infrastruktúra-fejlesztésre vonatkozó tervről is kiderült, hogy a takarónál jóval hosszabbra nyújtózkodtak a tervezők. De ha egyáltalán a közügyek irányításához más optikával közelítő szakértők próbálkozásaira ilyenek a politikum reakciói, akkor nemhogy közelebb kerülnénk a nyugati életszínvonalhoz, hanem egyre távolabb leszünk tőle.
