Surgyé

• 2011-09-14 09:50:11

• Bölöni Domokos

Nem feltétlenül szalmazsák, bár az is; Surgyénak mi a kendős kismalacot becéztük. Bizonyára derék hízódisznó lett a kendős báznai sertésből, de szalonnájához, kolbászához, hurkájához, töpörtyűjéhez nem lehetett szerencsénk.

Nem feltétlenül szalmazsák, bár az is; Surgyénak mi a kendős kismalacot becéztük. Bizonyára derék hízódisznó lett a kendős báznai sertésből, de szalonnájához, kolbászához, hurkájához, töpörtyűjéhez nem lehetett szerencsénk.
Persze, a szalmazsákot mondtuk elsődlegesen surgyénak. Surgyé-inkat a futballpályának titulált szérűn töltöttük degeszre. Feri találta ki, hogy a szüreti szőlőtaposásra, -préselésre előkészített csomoszoló rúd, amelynek vékonyodó végén hármas ághegy csúcsosodott, így könnyebben lehet gyúrni-morzsolni a gerezdeket, az éppen jó a surgyéba töltendő mezőillatú matéria gyömöszöléséhez is, így viszonylag kevés erővel sikerült pompásan feszülő fekvőalkalmatossággá varázsolnunk a csepűből szőtt, téglalap rajzolatú óriászacskókat.
Hétfőn kezdődött az iskola, de bolondság lett volna vasárnap nekivágni a hepehupás haranglábi, gálfalvi domboknak, mikor a piacot emberemlékezet óta mindig szerdán tartják Dicsőben. Így aztán Pistuka bácsi, a Magdi édesapja, aki büszke volt rá, hogy mindig jó lovakat tart, húznak is, mint a traktor (arról viszont mélyen hallgatott, hogy egyszer a musztikás őt is becsapta, rea sózván a kutyás veres lovát, amelyiket aztán hiába vert végig a falun új gazdája, végül mégis a vágóhídra kellett adnia), Pistuka bácsi csak szerdán volt hajlandó befogni, igaz, hogy kora hajnalban, mikor a hold magára húzva ködpaplanát éppen aludni tér, a nap pedig még álmosan prüsszög a füzes berek martján, másnaposan locsolja borostáját, azt sem tudja, kedd van-e még, vagy immár szereda... érdemes-é új napot virradoztatnia... De a hajnal madara öntudatra ébreszti. A Veresfogadónál annyira hasadt meg az ég, mint mikor a bölcsőbeli kisgyermek álomtól duzzadt szemhéja alól éppen csak rápislant a világra; mire azonban kidöcögött szekerünk a leppendi dűlőre, már szórta ezüstjét a fény óriása. Alattunk a völgy sötétszürkén bóbiskolt tovább, csak a kutyák fogtak eszméletlenül, és egy-két serény helybeli sirült kifelé szaporán az ösvényen, kapálni.
A szekér derekában rázódtak a pakkok, zsákban pityóka, tarisznyában liszt, a liszt közé rejtve a kötelező tíz tojás, aztán külön pakkban az újságpapírba facsart, messzire bűzlő, zsírt eresztő füstölt szalonna, a nyakunkba akasztott kis erszényeinkben pedig az öt lej zsebpénz mellett a százötven lej bentlakási díj... Ezek nélkül nem szívesen fogadtak volna be az újonnan létesült, fenntartási gondokkal küszködő vámosgálfalvi internátusba.
A csomagjaink mellett bőven elfértek az átalvetők, bennük a számos, piacra szánt portéka: tojás, méz, sajt, hagyma, paprika, szilva, körte és vagy hat-hét majorság, jérce, töltött ruca, liba, tyúkok. (Gazdáik vonattal utaznak a városba, a piac kapujában várják majd az érkező árut.) Na és egy kakas is, arra éppen a következő falu közepedes közepén jött rá a kukorékolhatnék, hogy szinte összecsődítette a népeket. Legalábbis ezt hittük, viszont kiderült, hogy éppen a Bonyha és Bernád felől füstölgő hatóráshoz sietnek a megrögzött csávási piacozók.
A csomagokat deszkatákolmánnyal borította Pistuka bácsi, az úgy lefödte a szekér derekát, mintha valóban báznai röfi szortyogna alatta, s aztán erre a hosszú padolatra kerültek a surgyék, a deszkára a Ferié, rá az enyém, s legfelül a Magdié – az övén piros keresztcsíkok is voltak –, hogy mutasson, ha megbámulják a járókelők.
Meresztették is azok a csipát –, hiszen a bagázs legtetején, mint tortán a málnaszemek, ücsörögtünk mi hárman, Feri, Magdi és én, kezdetben rémüldözve, hogy lepottyanunk, utána már büszkén, hiszen íme, milyen pompásan meg tudjuk ülni a surgyét.
Ilyen volt a bevonulásunk is Vámosgálfalvára. Éppen becsengetésre értünk az iskola udvarára. Nosza, körénk rajzott az egész tanulmányi hadsereg, hüledezve csodálták Bábel tornyának ezt a furcsa változatát, mígnem Pistuka bá, elunván a dicsőséget, le nem kapott onnan bennünket, s amíg gémberedett tagjainkat rángattuk sután a kisdiák-tömkelegben, gyorsan elintézte az elintéznivalókat, aztán föl egy meredek utcácskán a hálóba, ott le a surgyékat, csomagokat-miféléket, s egy „Na, aztán rossz híreteket ne halljam!”-mal kifordult szekerestől-lovastól a kapun, hiszen a piacozók türelmetlenül várják, mellesleg érkezéskor jár némi pénzmag és egy-két deci monopolos pálinka is.
Mi pedig csak ácsorgunk ott, elárvultan, három törpe a sivatagban, szédülve az étlenségtől, pisilni-kakálni is kellene, de ki mer kérdezősködni... És akkor csak ránk reccsen egy duvadt hetedikes mérges hangja.
– Hát ti mit lopjátok itt az atyaúristen drága napját, he?! Hét ezek meg mifélék itt, he?!
– Ezek... Hát ezek itt izé... A surgyék – motyogja Feri.
– Nem surgyé az, kicsikomám, hanem szalmazsák! – dörren rá a hetedikes.
Haj, attól kezdve s jó darabig: Ferinek Surgyé maradt a beceneve az intriben. Csak akkor szabadult meg tőle, mikor a malacka „vélet-lenül” odatévedt. Akkor már egészen el voltunk módosulva, kutyánk is keletkezett (az szintén önként s csaholva csatlakozott jámbor közösségünkhöz, és mert mindig éhesek voltunk, keresztségünkben az Eszünk nevet nyerte) –; nagylelkű befogadók lévén csakhamar „örökbe vettük” a nyifi-nyafi kis szerencsétlent, „akinek” éppen olyan csík díszelgett a nyakán, csak épp fehérben, mint a Magdi szalmazsákján –, és így aztán Feriről csendben átszállott a báznai árvácskára a Surgyé.
Semmi sem maradt meg emlékezetemben az iskolakezdés magasztosságából, fenségességéből; nem volt új a ruhánk, de ami volt, az tiszta volt; viszont már a második napon elakasztottak az udvaron, kiszakadt a térdemnél a nadrág; ráadásul jól megfülészett egy hatodikos, amiért nem adtam pontos passzt neki; végül az emeletes ágyról letaszított egy Fuszulyka Bandi nevezetű rém, és karácsonyig, amíg ki nem csapták, éjente rám vizelt álmában; aztán pedig a Pestről kapott úri minibőröndömből, melyet az édesanyám korán érő muskotállyal töltött meg, kilopták a szőlőt az utolsó szemig –; én Istenem, sírtam eleget, haza szerettem volna szökni... De a könyvtárban megvolt a Toldinak mind a két kötete, benne a három Toldival: Toldi, Toldi estéje, Toldi szerelme –; istenbizony, Arany Jánosnak köszönhetem, hogy nem alszom ma is: surgyén.
Persze, cikcakkos életem során azért egyszer-másszor még kipróbálhattam –, derékaljjal nem is olyan rossz. Bár a komótosság óriási hátránya, hogy jobban elbújhat benne a bolha, mint a mai modern csodaszerelékekben.