2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A tiszteletre méltó mesterség és a magyar nyelvben igencsak gyakori családnév találkozik mostani soraim címében. Nem véletlenül, mint alább következik.

A tiszteletre méltó mesterség és a magyar nyelvben igencsak gyakori családnév találkozik mostani soraim címében. Nem véletlenül, mint alább következik.

Történt pedig, hogy 1996 vége felé kormányzati szerepre készült képviseleti szervezetünk. A kedves olvasó elnézését kérem, amiért azokban a napokban írt soraimat idézem: „Nyugtalanít, hogy holnap magyar orvosokkal kell tárgyalnom arról, ki(k) legyenek a jelöltjeink a különböző intézményekben, a Megyei Egészségügyi Igazgatóságon stb. Kelemen Ata és Zonda Attila egyaránt ragaszkodtak ahhoz, hogy én vezessem a beszélgetést. Nem biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb, de a feladat megtisztelő”. (Virág György: Napló, 1988–2004, Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2011)

A megbeszélés, mintegy húsz fő részvételével, november 24-én zajlott a Bernády Házban. Bár folyamatosan érezhető feszültség légkörében, az idősebb és fiatalabb orvosok heves szópárbajában, személyeskedéstől sem mentes vitában került sor a beszélgetésre, valamennyi résztvevő üdvözölte, hogy sikerült egyetérteni abban, hogy „végre szavunk lehet a megye egészségügyének és az orvosképzésnek a jövőjét illetően…” (idézet mint fent).

Bizakodó voltam magam is, mint ahogy alig néhány nappal később, amikor az RMDSZ valóban elfogadta a részvételt az újonnan alakuló kormányban. Különösen biztatónak láttam az egészségügyben várható, közösségünk számára rendkívül pozitív változások bekövetkeztét, hiszen az új kormány egészségügyi minisztere az egyik legavatottabb képviselőnk, dr. Bárányi Ferenc lett.

Alig telt el néhány hét, és 1997. január 8-án már a következőket kényszerültem papírra vetni …„Nagyon rosszul esett, hogy értékes, felkészült magyar emberek ennyire acsarkodnak egymásra, hiszen hetekkel ezelőtt úgy tűnt, hogy a Bernády Házban folytatott megbeszélésen kimondtuk a békítő szavakat a magyar orvostársadalomban, és ehhez tartja magát mindenki. Sajnos, mindez illúziónak bizonyult.” (idézet mint fent).

Alig (?) tizenhat év után pedig azt olvasom, hogy a MOGYE többségi szenátusa, de nemcsak, hanem bizonyos más csatornákon át is dr. Szabó Béla tudomására hozza, hogy az egyeztető tárgyalások folytatásának egyik alapfeltétele, ha a nevezett kolléga semmiképpen nem lesz az egyetem rektorhelyettese. Szabó Béla ügyszeretetét, szakmai és emberi elkötelezettségét jelzi, hogy nem óhajtott az egyeztetések kerékkötője lenni, elfogadta a többek által „sugallott” visszalépést, nehogy a fontosabb ügy zátonyra fusson.

Szeretném, ha nem értenének félre: senki nem kell dr. Szabó Béla prókátora legyen, magam a legkevésbé sem lennék erre alkalmas, számtalan okból. Csakhogy amikor évtizedek óta (igen, ennyi idő telt el bizony, immár meddőnek bizonyult hadakozással) képtelenek vagyunk olyan összetartásra, amely felülemelkedik a sajátosan egyéni érdekeinken, akkor ne várjuk, hogy valamilyen csoda folytán felnő egy olyan lehetséges magyar orvostársadalom, amely a tiszteletre méltó elődök helyére lép mind az orvoslásban, mind a legmagasabb szintű képzésben. Folyamatos egymásra mutogatás és kiszorítósdi helyett jobb lett volna az elmúlt években VALÓDI összefogást bizonyítani, egyéni sérelmeken innen és túl. Ha viszont most is ilyen megalkuvó magatartást tanúsítunk, még az esélyét is elveszítjük annak, hogy javunkra változzon a Maros megyei, de általában a romániai egészségügy helyzete. Tudom, értesültem róla, hogy üdvözlendő a magyar orvosképzés fejlesztése érdekében a napokban megfogalmazott és aláírt, néhány pontos egyezség. Csak az a gondom, hogy Romániában alaposan megtanulhattuk, és nemcsak az 1989 utáni években, hogy semmilyen törvény nem lehet olyan erős, mint a nemzeti érdek, az pedig lassan egy évszázada a beolvasztás, elhallgattatás, sarokba szorítás már-már művészi szintre emelt gyakorlata. Ellene csupán a határozott, a szerzett jogból egyetlen jottányit sem engedő magatartás a célravezető.

Lenne, teszem hozzá keserűen. Hiszen tudom, ismerem a napi megélhetési gondokkal küsz-ködő emberek mindennapjait, gyakran szembesülök ezekkel szomszédaim, ismerőseim révén. Miközben kétlaki életem révén számomra sokkal egyszerűbb összehasonlításokat tenni a magyarországi és romániai helyzetek között, azt tapasztalom, hogy az a bizonyos „magas politika”, a média által közvetített számtalan nyilatkozat, állásfoglalás, közlemény és társaik immár alig érik el a közember ingerküszöbét. Majd mindenki „csupán” azt várja el a közéletben, politikában tevékenykedőktől, hogy végre HITELES, szavahihető módon fogalmazzanak. Ennek hiányában a sokat és sokszor hallott-olvasott megnyilvánulásokra már csak legyintenek, hiszen szemük előtt a valóság, ami fájdalmasan számos esetben nem hajlandó a diadalmas sikerekről szóló kijelentésekhez igazodni.

Következtetés: nagyon elszabtunk valamit (így, többes szám, első személyben). És tovább „szabjuk”, mintha nem látnánk előző hibáink következményeit. A napokban alkalmam volt látni Székely Csaba: Bányavakság című remek színdarabját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közös előadásában. Nem tudtam felhőtlenül nevetni a látottakon, de hát az ember már csak úgy van ezzel, hogy nem szeret szembenézni a kellemetlen igazsággal. Nem csak a leépült bányavidéken, de a „művelt” nagyvárosokban sem.

Talán fölösleges hozzátennem, hogy írásom NEM dr. Szabó Béláról szól, hanem a jelenségről, amely itt is tetten érhető: a „nagy testvér” dönti el, hogy mi is jó nekünk. Tudom, volt alkalmam szembesülni ezzel, hogy a többség akarata nélkül, demokratikus úton eredményt csupán akkor érhetünk el, ha alapvető kérdésekben nem hátrálunk, nem mondunk le önként arról, amiről soha nem szabad lemondanunk, hiszen bármennyire is sulykolják propagandagépezettel és a mindennapokban, mi sem vendégek vagyunk a saját házunkban-hazánkban.

Miközben a Városban sétálva továbbra sem látom, hogy a tíz évvel ezelőtt (még többségi RMDSZ-es helyi tanács idején!) felszerelt utcanévtáblákból akár egyet is lecseréltek volna olyanra, amilyent az illetékes testület akkor jóváhagyott. Arról már nem is szólva, hogy az idétlenül ható (például Strada Strâmbă utca) táblák megrendelőjét, bárki volt az, arra kötelezték volna, hogy a szabálytalan (mert a tanács határozatához képest nem megfelelő) feliratokat saját költségén cserélje szabályosra.

Persze a Városban, ahol Borsos Tamás szobrát, hogy finoman fogalmazzak, már eddig kétszer el lehetett mozdítani helyéről (és a tettesek ismeretlenek, hiába van számtalan rendfenntartó képződmény), az újjáöntött szobrot anyagiak hiányában (!?) nem lehet talapzatára visszaállítani, sok illúziónk nem lehet.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató