Száz év muzsika (1. rész)

„Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg” – figyelmezteti Jókai Mór honfitársait. De ki is az az ember, akit az íróóriás ily nagy hódolattal emleget? Az bizonyos, hogy nem volt annyira öntelt az Egy az Isten szerzője, hogy önmagáról mondja ezeket. Ez az ősz tudós nem más, mint a legendás Brassai Sámuel.

Nem koptatom a kifejezést, amikor legendásnak titulálom Brassai bácsit, mert anekdoták sora kering körülötte. Ha nem a szellem óriásai közé tartozott volna, nem szólnának róla mesék, nem lettek volna hódolói, irigyei és ellenségei. Úgy rebesgetik, mintha „életét valamelyik jónevű regényíró komponálta volna” – írja róla Fitz József 1911-ben kiadott életrajzi írásában.

Tekintsünk bele ebbe a mesés világba, mely köréje kerekedett!

1797-ben (más források szerint 1800-ban, de a korábbi dátum valószínűbb, mert Gárdonyi Géza verses levélben köszönti a százéves tudóst: „…Óh mondd te, százéves időnek tanúja…”) talán senki sem gondolta, hogy a torockószentgyörgyi unitárius pap újszülött fiacskája az erdélyi és a magyar tudományos világ tartóoszlopává válik. Annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy az apa rendkívüli tisztelője volt a fóliánsoknak. Gyakran látták őt, amint nagy igyekezettel tért haza a kolozsvári unitárius kollégiumból több kikölcsönzött könyvvel a hóna alatt. A tudásra szomjazó pap ekképp vall a tanulásról Sebes Pál torockói iskolaigazgatónak: „Ha tehetségem engedné, esztendőnként 50 aranyat elvesztegetnék könyvekre”. Ezt a tudásvágyat örökölte a kis Sámuel is.

A kisfiú apja sajátos pedagógiája által vált tudóssá. Ma talán kinevetnék ezt a fajta nevelési elvet, de Sámuel példája bizonyítja, hogy ez is egy járható út (lenne!): „Nekem az apám hat éves koromban ideadott egy könyvet: az ábécét, nesze fiam, ebből tanulj meg olvasni. Később dehogy fogott az öreg grammatikára. Egy régi, kopott Robinsont adott, hadd lássam, hogy érdemes volt olvasni tanulni. Még most is emlékszem: sírtam az örömtől, mikor láttam, hogy ezekről az apró, feketepöttyös lapokról mennyi érdekeset tudok leolvasni. Olyan mohósággal gyermek még sohse olvasott, mint én. Természetesen, Robinson rákapatott a földrajzra. Latkóczy földismeretét lapoztam hetekig. – Egy kis földgömböt tett elém az apám s rászoktatott, hogy minden folyót, várost, országot, amiről valamit olvasok, rögtön keressem fel a földgömbön”. Így lett nagy tudós a kis gyerekből.

Brassai bácsira ráragasztották a kortársai és az utókor, hogy polihisztor, pedig ő maga is tiltakozott ez ellen. Már akkor is az a nézet volt az uralkodó, hogy aki minden tudományban jártas, egyikben sem otthonos. Éppen emiatt nem választották be a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé. Ennek az esetnek a körülményeit Jókai is megörökíti az Írói arcképekben: »Brassai mindent tud, amit csak tudni lehet: ő nagy filológ, filozóf, matematikus, botanikus, kritikus, historikus, grammatikus, statisztikus, lingvista, belletrista, polémista és jurista; és azonfölül még muzsikus is. Ennek a sokoldalú tudományosságának köszönheti, hogy a Magyar Tudományos Akadémia öt osztálya közül egyikben sem választják meg rendes tagnak. (…) Brassainak minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem végül azt mondja, hogy „mindez semmi! Brassai nagy tudós ugyan, de hát még milyen nagy zeneértő! Válassza meg hát a konzervatórium”«.

Zenészként minden tiszteletem Jókaié, ugyanis ő megjegyzi, hogy Brassai bácsi mindenekfelett muzsikus is. Tehát a muzsika nem elhanyagolandó tudomány! Erről maga a nagy tudós olyan melegséggel nyilatkozik, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni: „A zenének köszönhetem, hogy nem lettem rideg szobatudós”. Figyeljük meg, maga Brassai hivatkozik arra, hogy a zene óvta meg őt a ridegségtől! A zene nélküli tudomány tehát könnyen a tényszerű, érzéstelen adatok sűrűjébe kergetheti az embert, de a muzsika olyan, mint a mesebeli bujdosó számára a távoli kunyhó ablakából kiszűrődő fénysugár. Ahol zene szól, ott meleg fogadtatásra talál a lélek. Még nem olvastam olyan mesét, amelyben az éjszaka elcsigázott vándor elkerülte volna a kis házikó fényét, melegét. Könnyen legyintünk, hogy „á csak zene…”, de nem érezzük, hogy mekkora a tét, pedig a legnagyobb elmék figyelmeztetnek erre. Ideje lenne nézőpontot váltanunk!

A fiatal Sámuel még gyerekkorában, otthon szoros kapcsolatba került a zenével. Virágtermesztésről híres édesanyja írta egyik levelében, hogy kisfia álló napig képes elszórakozni a méheskertben, ahol fölfedezi a virágok szépségeit, a természet csodáit, ugyanakkor rengeteget olvas, jegyzetel és gitározik. Úgy tűnik, a zene olyan volt számára, mint a szomjúhozó embernek a víz: lelki táplálék. A Thoroczkay grófok udvarába belépést nyert az éles elméjű fiú. Itt találkozott először a zongoramuzsika csodálatos akkordjaival. A kis Sámuel egy Weis nevű udvari zongoramestertől lesi el a hangszer fortélyait. Bámulatos akaratereje arra késztette, hogy mindenáron megtanuljon ezen a hangszeren játszani. „Úgy tanultam meg zongorázni, hogy az asztalomra felrajzoltam a zongora klaviatúráját, s a kotta után kikopogtattam a zenedarabot. Ekként zenét tanultam zene nélkül. De mikor aztán egy zongora közelébe jutottam, igazi dühvel vetettem magamat rá s játszottam rögtön a rég betanult darabokat. Istenem, hogy örültem ilyenkor, hogy hangzott fülembe a zene!” Némelyek azt mondanák erre, hogy csekélység, pedig a zenetörténetben Liszt Ferencről jegyezték fel, hogy útközben néma, ölben tartható hangszeren is tudott gyakorolni. A rajzolt billentyű többszörös odafigyelésre készteti a zenészt, mert ott a tévedés nem hallható, tehát nem csak a kottára, hanem a billentyűképre is figyelni kell. A kis Samu képes volt hangszer nélkül megtanulni zongorázni, mert akart. Tehát akarat kérdése a siker – és némi tehetségé is, persze.

Szilágyi Mihály