A székely ugaron – ma is aktuális
Miért csak szóban vagyunk különbek, mint a többség, az a többség, amelytől megtanultunk élősködni és lelakni a saját országunkat? Mire jó a magyarkodás, ha nem viselkedünk ahhoz méltóan?
Amikor 16 évesen Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet c. könyvét először olvastam, magam elé képzeltem a havast meg a fenyvest, ami barátja volt az embernek (a székely embernek), annak az embernek, aki szerette és óvta az erdőt és a hegyet, ami életet adott.
Így szántam rá magam, hogy a Libánon nyaralót vegyek, és valóban, annak idején amikor először jártam arra, megvolt a Wass Albert-feeling, és imádtam.
Teltek az évek, a sors végigvonszolt a fél világon, és évek után, amikor végre hazaértem, feltöltődni kivonultam barátaimmal a Libánra egy hegyi dózisra.
A látvány ugyanaz volt, mint évekkel előtte, így fogtuk magunkat és irány az erdő. Ám semmi sem készített fel arra, ami ott fogadott. Naivak is voltunk, mert a változó világ jelei már az úton megjelentek, Gyergyótól a Sikaszó felé, szétvert útjelzők formájában.
Visszatérve az erdőre…
A Libán-patakot követve, mintha atomháborús övezetbe léptünk volna: letarolt erdők, derékból kivágott fák, fűrészmalmok (előtte terepjárókkal), és az illegális tarolások nyoma fogadott, az erdőben hagyott maradékok, favégek, ágak, forgács, a patakban rohadó rönkök. Mindez az útról nem látható. Itt elvágták a filmet…
Gombát kerestünk, de nemhogy gombát, erdőt sem találtunk már, jó hat kilométert baktattunk, amíg megleltük azt, amire vágytunk. Elgondolkoztam, hogy mennyire ragaszkodunk Wass Alberthez, de ha magunkévá tesszük a nevét, miért is nem tesszük magunkévá az álmait is, az eszményeit, és miért kell egy országot ennyire lelakni? Miért csak szóban vagyunk különbek, mint a többség, az a többség, amelytől megtanultunk élősködni és lelakni a saját országunkat? Mire jó a magyarkodás, ha nem viselkedünk ahhoz méltóan?
Lehetek büszke arra, hogy székely–magyar vagyok Erdélyben? Nem. Így nem.
Útban Marosvásárhely felé Zetelaka felé vettük az irányt, és láss csodát: turisták, kinézetre nyugat-európaiak. Vajon visszajönnek ezek még, ha meglátják, mennyire nem tiszteljük saját magunkat, milyen véleménnyel lesznek rólunk? Biztos, hogy nem. És maradunk az este 10 után fát lopni induló traktorok zajával. Ha így fogadjuk a vendégeinket, vendégszeretőek vagyunk? Nem hiszem.
Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján. Elmehetne bármelyik székelyföldi erdész egy hétre Ausztriába, vagy Svájcba, akár saját költségén is (ne mondják, hogy nem futja, nem hiszem el), hogy saját szemével lássa, mit jelent az erdőt megbecsülni, emberbarátivá tenni, és valamit idehaza is letenni az asztalra. Kell a fa az építőiparnak, a bútoriparnak, de meg kellene barátkozni két új fogalommal is: erdőgazdálkodás és ésszerűség. Ezenkívül egy kis közösségtudat sem ártana, ha már ennyire összefogunk mi, székelyek idehaza.
Keserű szájízzel hazaoldalogtunk, és maradtunk egy jó leckével a hazaszeretetről és az önmegbecsülésről. Nem arra számítottam, hogy jobb a bogrács mellett maradni az udvaron, mint egy kiadós természetjárás.
Amúgy ajánlom mindenkinek a Libánt, talán ha többen járnak arra, felébred a helyiekben az ősi szégyen, hogy nincs rendben a porta.
N. J., Marosvásárhely
