A minap az államelnök a két székely megyébe látogatott, ahol bukaresti „elemzők” szerint rettenetesen megalázták: állva kellett végighallgatnia a székely himnuszt, és ha még ez sem lett volna elég, székely zászlóval ajándékozta meg Csíkszereda polgármestere.
A minap az államelnök a két székely megyébe látogatott, ahol bukaresti „elemzők” szerint rettenetesen megalázták: állva kellett végighallgatnia a székely himnuszt, és ha még ez sem lett volna elég, székely zászlóval ajándékozta meg Csíkszereda polgármestere. Az esemény előrejelezhető vihart kavart a Dâmboviţa-parti hazafik keblében. De valóságos traumát okozott az egyik vásárhelyi parlamenti képviselőnek is, aki nemes felháborodásának egy közösségi oldalon posztolt „elemzésben” adott hangot.
Az elemzők a tévékben és blogbejegyzésekben hisztérikusan reagáltak az eseményekre és a székelyföldi helyhatóságok „szemtelenségére”, akik szerintük kizárólag csak magyar problémákat vetettek fel, a románokról – akiknek nagy részét „elűzték” vagy asszimilálták – egyetlen szót sem ejtettek.
A háborgók azt is felhánytorgatták, hogy a látogatás szervezésébe nem vonták be a két székely megye prefektusait, az egészet „az RMDSZ ellenőrzése alatt álló” helyi hatóságokra és az elnöki hivatalra bízták.
A fent említett képviselő ennél is tovább ment, és azt állította, hogy az elnök akarva-akaratlanul „aláásta” a prefektusok tekintélyét, kizárólag „az RMDSZ helyi grófjaival” tárgyalt, és egy asztalhoz ült le korrupciógyanús politikusokkal. Így aztán a tanácskozás „az RMDSZ által, az elnöki hivatal cinkos beleegyezésével kidolgozott, olcsó színjáték” volt. A magyar elöljárók, mintegy 300-an, „képzelt sérelmekkel” fárasztották az államfőt, háttérbe szorítva a székelyföldi románokat, amivel „újra bebizonyították, hogy nem igazi politikusok, hanem olcsó ripacsok” – állította „elemzésében” a magyar grófok rögeszmés gyűlölője.
Számára az egyetlen öröm az ürömben, ha egyáltalán örömnek lehet nevezni, az volt, hogy az államfő a székely zászlóért cserébe állami lobogót adott az említett polgármesternek, és hogy a gyűlésteremben nem volt kitűzve „a székely szeparatizmus jelképe”. Illetve, az elnök „nem süllyedt le” az RMDSZ-es „grófok” szintjére. Ja, és nem értett egyet „az etnikai alapú területi autonómiával”.
Ehhez hasonló kommentárok folytak ki a televíziókból és képviselőnkhöz hasonló érzelmű hazafik tollából. Amivel természetesen nőtt a nézettségük, a magányos írnokok pedig legalább „kiírták magukból” nemzetféltő fájdalmukat, és villanásnyi figyelmet kaptak azoktól, akik éppen akkor „fészbukoztak”.
Érdekes, hogy a háborgók egyike sem beszélt arról, hogy az esetleges székelyföldi fejlesztések nemcsak a székelyeknek lennének jók, hanem az ott élő románoknak is, akikért – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – szakad meg a szívük. Aggodalmukból ennyire már nem futotta. Leragadtak a székelyzászló-fóbiánál.
