2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Klaus Johannis a minap ismét szorgalmazta a politikai osztály megtisztítását, megújítását: 
„Olyan politikusokra van szükség, akikre nem vetül a korrupció árnyéka, akik élvezik az emberek bizalmát. S ez számomra nem valamiféle bolondéria…” Mi sem természetesebb, tehetem hozzá.
 A kifogásolhatatlan elnöki kívánsággal azonban itt-ott gond van. Eléggé beleivódott ugyanis a közvéleménybe, hogy Klaus Johannis megújuláson kizárólag azt értené, hogy legyen egy kezesbárány parlament(je), amelyet a „Partidul Meu” néven összeverbuválódott többség vezetne. Az pedig már kézenfekvő, hogy a létrejövő kormány is megfelelne az ízlésének – s így az „együttes” boldog egyöntetűségben vezetne bennünket az orrunknál fogva ki tudja hova! Nem túlságosan nehéz agytorna rájönni, hogy az iméntiekben vázolt szelektív igényből egyfajta tekintélyelvű hatalomgyakorlás tűnhet elő, ami stimmelni látszik az elnök két év alatt eléggé kiismert közéleti hajlamaival. Szóval, ha eszünknél vagyunk, ez nem megy.
Ez azonban csak a felszín. Olvasgatom, mi mindent összeírnak közfigyelemre feltétlenül méltó elemzők az elnökről. Nemegyszer olyat, amit én, bevallom, óvakodnék megtenni, nehogy mondandóm a számomra fontos tárgyilagosság rovására menjen. Van, aki annyira kiábrándult, hogy Klaus Johannis majd kétéves ténykedését a magas hivatalban, se szó se beszéd, egyenesen lépcsőház-felelősinek (şef de scară) jellemzi. Nem mindegy ez esetben a szóhasználat, mert az idézett jelző nem azonos a számunkra otthonosabb házmester kifejezéssel… De hát ezt csak közbevetve jegyeztem meg, mert végül is Klaus Johannis elnöki igényeinek megalapozottságát próbálom röviden becserkészni.
 Itt van mindjárt az elkerülhetetlen alapos szemléletváltás. Amit mindjárt önmagán kezdhetne az elnök, a közvélemény számára is érzékelhetően. Le kellene szoknia például arról, hogy amikor csak teheti, kioktatja a jogállamiság szempontjából önálló hatalmi ágak képviselőit. A parlament ilyen tekintetben „lerágott csont”, hiszen gyakori az elmarasztalás, ha nem teljesítik az elnöki elvárást (lásd a minapi Oprea-ügyet). Ez azonban a kisebbik baj. Nagyobb, hogy olyan jogsértések fölött néz el/félre (?), amelyeket elnökként éppenséggel fokozottan kellene figyelemmel kísérnie. Ilyen például az ártatlanság vélelme, amelyet tudatosan semmibe vesznek, amikor az illetékes hivatalnál indo-kolatlanul bilincsbe verve 
„sétáltatják” a nagy nyilvánosság előtt a vizsgálat alá vont személyeket. Tegyem hozzá, sétáltatták, amíg a közvélemény nyomására fel nem adták ezt az átlátszó és megalázó praktikát. Az elnök hol volt addig? Aztán hogy lehet megújításról beszélni, amikor az ügyészségek korrupciós ügyekben végzett nyomozásaik során gyakran a meglehet törvényes, de erkölcsileg egyértelműen megkérdőjelezhető feljelentgetések rendszerét honosították meg. Tetézve az immorális eljárást azzal, hogy a feljelentők buzgólkodását különböző kedvezményekkel jutal-
mazzák – meg ösztönzik! Ezek 
a „sajátos” körülmények nem szorulnak reformra? Erről sem esik szó!
 A közvélemény ingerküszöbét alig érintette meg az Alkotmánybíróság megújítása során számomra meglepő elnöki „húzás”. Olyan jelöltet nevezett ki, aki „különös ügyek” kezelésével, vagy másként is mondhatjuk, ügyek „különös kezelésével” vonta magára a figyelmet. Jut eszembe: van ország, ahol az alkotmánybíróságot, a jogállam mondhatni legfontosabb intézményét, a „hálátlanok” társaságának nevezik. Ezt a titulust azzal érdemelték ki, hogy bár tagjait a pártok delegálják, véget ér a „pártkatonaság”, mert mihelyt elfoglalták hivatalukat 
„elfelejtik”, kik küldték őket, kik voltak korábban, s csak a törvénynek és az emberi-szakmai lelkiismeretüknek rendelik alá egész ténykedésüket. Ez a tekintélyük megingathatatlan alapja. Mifelénk ebben a tekintetben is lenne igazítanivaló!
 Lehetne még példálózni. A román társadalom tényleges átalakítása jóval több és bonyolultabb folyamat, mint a politikusi réteg megtizedelése, legalábbis vitatható eszközökkel. Ráadásul jól érzékelhetően önző politikai szándékból. A cél nem szentesíti az eszközt! Inkább zsákutcába tereli még a tiszta szándékot is, ami földig rombolhatja a politika, a közbizalom kevéske maradékát.
 Na, igen, a közbizalom. Klaus Johannis, bármilyen eréllyel is próbálja diktálni az „ütemet”, nem feledheti, hogy az iránta alaposan megcsappant bizalom már messze nem elegendő akár csak az általa elképzelt sajátos változások elfogadásához, és még kevésbé támogatásához. Rossz húzás volt a hatalom megszerzésének meggyorsítására, egyfajta bebiztosítására szánt „megelőző csapás”, a szakértőinek nevezett kormányzás kierőszakolása Victor Ponta lemondatásával. Az esélyek a sorozatos botrányok nyomán szer-tefoszlanak, amelyeket ve-
szélyes lenne bármilyen hivatkozással kétes kimenetelű, „nép-mozgalmaknak” álcázott politikai akciókkal helyettesíteni. Akár 
„siker”, akár kudarc lenne az ilyen meggondolatlanságok eredménye, hosszú időre letérítené Romániát az igazi reformok felé vezető, még mindig nehezen felismerhető útról. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató