Csütörtöki kimenő
Napokig senki sem figyelt fel rá. Másfelől az emberek bosszankodtak, mert nem kapták meg a nekik címzett leveleket, számlákat, nem kézbesítették ki a képviselőjelöltek által a polgároknak küldött választási ígéreteket és egyéb fontos üzeneteket.
Az országút mellett hevert, a porban. A por lassan lepte be, annak ellenére, hogy a műút forgalmas volt, de hála művességének, kevesebb szállongó por képződött rajta. És mert már elektromos gépkocsik és buszok is közlekedtek az említett szakaszon, mely a város közigazgatási határvonala és az első városalji, vagyis az elővárosi település között nyúlt a közeli végtelenbe, a benzingőzök és más káros anyagok kibocsátása is sokkal visszafogottabb, szórványosabb vagy alacsonyabb mértékű volt.
A postahivatal is érintett volt, ugyanis a levélkihordó postai tényező (hivatalos megnevezéssel: a factor poştal) egy napon nem jelent meg hajnalban a levélválogatáson, sem a nap későbbi órájában nem jelentkezett, telefonját, ami marokba volt illeszthető, nem vette fel, nem oldotta ki a gombok valamelyikét, otthoni számán senki sem felelt, ui. özvegyember volt vagy elvált, erre nem tért ki a jelentés. A postahivatal (212-es számot viselt a hivatali táblázatban és a homlokzatán) úgy konstatálta, hogy cserben van hagyva, a küldemények el nem kézbesített halmaza pedig torlódik.
Másfelől hosszabb ideig borús volt az ég ebben az évszakban, következésképpen a nap sem mutatta magát jó ideig. Ám ezen a reggelen váratlanul szétrugdalta a vastag felhőtakarót, és kisütött, ami egyébként is dolga lett volna a mezőgazdák és napelem-tulajdonosok szerint. De hát a napot nem lehet dróton rángatni, ez még a legavatottabb bábosoknak sem sikerült volna.
A postahivatal feltelefonált a regionális igazgatóságra, ahonnan egy mérges úrnő azt válaszolta, elég szarban vannak így is, oldják meg valahogy önerőből. Létszámstop van, nem tudnak új embert felvenni, a helyettest fizetni nem szabad. A postamesternő az unokafivérét riasztotta, aki szerint csak hajléktalanokat tudna odaküldeni, de nem biztos, hogy azokat valaha is elérte az írástudatlanság felszámolását célzó sok-sok kormányprogram valamelyike is.
A nap pedig bőven ontotta azon délközeli órában a sugarait, a hőmérséklet érezhetően emelkedett, a higanyszál pedig kúszott szorgalmasan, mint Bogyó Pista a 2. sz. általános iskola tornatermében a kötélen, Balázs tanár úr örömére. A milliomnyi sugárból egy jókora nyaláb a porban heverő szemüveg lencséjére esett, felgyújtva annak fókuszpontját (fizikusok javítsanak ki, ha itt egy hibás állításba ütköznének), és ez a jelenség több percen keresztül észlelhető volt azok számára, akik a kocsik és buszok szélvédője, ablakai mögül/mellől egy pillantást vettek volna rá.
De sokáig – meddig? – nem vettek rá. Másnap ugyanabban az időben a jelenség megismétlődött. Arkhimédész és a napóra jut az eszébe annak, akit ideje és előképzettsége erre predesztinál.
A levelek címzettjei (destinatarii – hivatalos megjelölésben) bosszankodtak a késedelem miatt, vagy a tartós tudatlanság állapotában leledztek, mit sem sejtve arról, hogy nekik üzenetet küldtek, címeztek, szándékoztak őt felvilágosítani fontos társadalmi és politikai fényezők, bankok és reklámügynökségek.
Azon a szerda délelőttön egy kisgyerek, akit anyja a városba vitt, hogy a doktor bácsik/nénik megvizsgálják, mert vészesen sovány és étvágytalan volt korához képest, egyszer csak felkiáltott: Né, gyémánt hever az út porában! Ilyen választékosan fejezte ki magát, mert étvágytalanságának dacára sokat olvasott, olykor korához még nem illő, nem javallt olvasmányokkal is múlatta ifjúságát haszonnal.
Anyja megértő volt, megállította a gépkocsit (1992-es, használtan vásárolt Audi), hogy fiának kedvében járjon, remélve, az orvos majd csodaszerekkel a fiút a fogyasztói társadalom farvizére irányítja. Ily módon a gyerek a csillogó-villogó drágakőhöz férkőzhetett.
Egy szemüveg hevert az út szélén. A gyerek felemelte, kissé csalódottan, odavitte édesanyjához, és megjegyezte, hogy pont olyan, mint a nagyapáé, akivel ritkán találkoztak, mert az öreg, annak ellenére, hogy régen nyugdíjba kellett volna vonulnia, még mindig dolgozott. Postásként.
A postahivatal is ráismert a szemüvegre, amit a rendőrség bemutatott. Megállapítást nyert, hogy véletlen balesettel állnak szemben, a postás bácsit egy figyelmetlen vezető elcsapta, amin az öreg az országút szélén (biciklisáv nincs) elgondolkozva kerekezett. A holttestet is megtalálták húsz méterrel odább. A kerékpár első kereke a heves szélben meg-megmoccant, mintha csak az előbb szálltak volna le a járműről.
