Szenvtelenül

A változatosság kedvéért sokan vannak az utcán. Egyesek ácsorognak, mások célirányosan haladnak a korral, kortünettel, vagy egyéb kölcsönhatások kereszttüzében lépkednek, anélkül, hogy ezekkel mi vagy ők tisztában lennének.

Ugyanebben az időben és térszűkületben akadnak egyének, akik egyesével, míg mások párosan vagy hatosával összefogózkodva jönnek az iskolából, munkahelyről, mulatóból, fogalmuk sincs az időről, csupán hálát adnak, hogy az ég kék és felhőtlen, kellemes, ősziesen könnyed, senki nem gondol az elmúlásra, az M-nullásra vagy a Kilimandzsáró havára. Már csak ilyenek. Pedig egyeseknek közülük az unokanővére, nagybátyja, mostohafivére már megmászta hivatali elfoglaltsága révén, passzióból vagy erre kényszerítve, mert elvesztett egy fogadást a Velocipéd utcai skót korcsmában. Nem tudjuk, mi volt a fogadás tárgya, annál inkább látjuk magunk előtt, amint alkudozik a serpákkal, hogy mennyiért cipelik fel 4000 méterig a cuccait. Eddig szólt ugyanis a fogadás elveszítése esetén a büntetése. Nem is jutalma. A Kilimandzsáró mostanában senkinek sem adatik jutalom gyanánt. Nem osztogatják év végi prémiumként vagy jutalomkönyv helyett egyik vagy másik hararei középiskolában. 

Hol van Harare? (Hány rövel írják?) Senki nem tudja rávágni kapásból, pedig egészen bizonyosan a haladást gyakorló tömegben (ácsorgókat is ideszámítva) feltehetően vannak földrajzi előképzettséggel rendelkező állampolgárok, vannak tanárok, és természetesen ott vannak azok, akiknek a hozzátartozója megmászta kényszerből vagy szenvedélybetegként az említett tűzhányót. Aznap nem hányt. Látszott rajta, hogy jobb színben van.

Az utca túloldalán, egy második emeleti ablakból kihajol egy nő, portörlővel a kezében, de aztán – úgy tűnik, meggondolta magát – mégsem hint isa, pur és chomut az utcanép fejére. Pedig azt is joggal feltételezéseink körébe vonhatjuk, hogy kulturált személyiség, esze ágában sem volt a portörlőt kirázni, csupán valami gyanúsat hallott, és ennek okáért kihajolt a második emeleti ablakon, de semmi figyelemre méltót nem tapasztalt, ezért egy idő után kissé csalódottan visszafordult, és újból a bútorok fényezése zárta magába. Másrészt azt sem szabad felednünk, hogy valaki még volt a szobában – detektívregények szokott nyomozói feltételes fordulatával élve –, aki figyelmeztethette a nőt, hogy szándéka törvényellenes, antihumanista, visszataszító és közönséges, a zenés színpadi irodalom már réges-régen a bevett közhelyek között tartja számon és műsoron.

Válasszunk ki találomra a tömegből, amely ebben az időszeletben, még ennyi viszontagság és zakota után is tartósan az utcán lélegzik, beszélget, jár-kél, forgolódik, kirakatot bámul, behatol a boltokba, kilép nagy papírzacskókkal boldogan-boldogtalanul (vérmérséklet és pénztárca, hitelkártya függvényében), szóval jelöljünk meg tetszőlegesen, állampolgári szabadságunk birtokában egy-egy egyedet A-val és B-vel. 

Ünnepélyesen ígéretet tehetünk, hogy A és B nem egy matematikai feladvány, mértani vagy fizikapélda két sarkalatos/referenciapontja, hanem az elmondandó szöveg A-val és B-vel jelölt játszó személyei. Ezzel nem azt akarjuk leplezni, elmaszatolni, hogy A-nak nem lenne nemzetisége, neme, bankbetétje, B-nek lakcíme, foglalkozása, borotvapenge-gyűjteménye. Csupán a személyiségi jogaik védelmét kérték tőlünk, amit fanyalogva ugyan, de megtettünk a kedvükért. Különben nincs szövegtest, meseszövés, tényközlés.

Némiképpen ellentmondva a fentieknek, A-ról kiderült, hogy házas, és imádja a vaníliafagylaltot. (Mi nem – de ígérem, ez lesz az utolsó személyes belépés részünkről.) B egyszer annyit árult el, hogy szeretne főnöke lenni annak a gyertyaraktárnak, amely a Légszesz utca és a Madár köz sarkán húzódik, eredetileg közmalom volt, de aztán a tulajdonosok, Goldstein és Welemin megbuktak kb. száz évvel ezelőtt, leszerelték a malom garatját, kövét, adagolóját, villamos kapcsolószekrényét, és eladták raktárhelyiségnek. Az épület még magán viseli a valamikori ipari jelleget (vöröstéglás, osztott üvegezésű, nagy és homályos ablakok, sátortető), de egyebekben a kutyát sem érdekli a stílusa, pedig állítólag neves építőművésztől rendelték meg. Az építőművész karrierje elején botladozott, de Goldstein vagy Welemin távoli rokona volt, és a család rábeszélte, hogy foglalkoztassák a fiút, hátha elindul a pályán fölfelé. Goldstein úr vagy Welemin úr nem éppen szívjóságukról voltak ismertek malomipari körökben, de egy röpke sóhaj kíséretében engedtek a rábeszélésnek, és megbízták a névtelen (de utóbb nevet szerző) építészt a tervezéssel és kivitelezéssel.

Azt nem tudjuk, hogy mi történt az eredeti tulajdonosokkal, vélhetően meghaltak, és azt is számításba kell vennünk, hogy ha a Légszesz és Madár utcák egy kelet-közép-európai városban metszik egymást, akkor innen nagyon könnyen a malom egykori tulajdonosai erőszakos halálba hurcoltattak sok száz más polgárral egyetemben. Ez valahogy elszakíthatatlanul hozzátartozik a kelet-közép-európai városi utcák nyomvonalához.

A úrról távolról se rendelkezünk ekkora történeti adathalmazzal, túl azon, hogy gyakran betér fagylaltozókba, amelyek az utóbbi évtizedben örvendetesen megszaporodtak a nagyobb településeken, olaszok kezdeményezték, de seperc alatt kedvet kaptak hozzá a helyiek is, akik bámulatos gyorsasággal kitanulták a fagylaltkészítés és hamisítás csínját-bínját, és egymás után nyitották meg a forgalmasabb helyeken, hegyi és síkvidéki, tengerparti, tó menti, folyamközi üdülőtelepeken az Ice-cream-biznisz jövedelemszerző buja telephelyeit; a fagylaltot harapdálva, nyalogatva, mit sem törődve a fogidegek sérülékenységével. A élvezettel fogyasztja, miközben arra gondol, hogy…

Nem merünk a fejében kutatni, meg kell elégednünk azzal az igazsággal, hogy gondolkodó lény, gondol a feleségére és gyermekeire, gondol a holnapi napra, szerencsére eszébe jut, hogy felesége a lelkére kötötte, hogy vegyen kenyeret, de ne valami lepkefing fehérpékárut, hanem barna tömött kenyeret, mert azzal esik jól a vajjal/margarinnal megkent szelet a szombat reggeli lágytojáshoz. Úgy eszik mind, ahogyan Churchill. Ilyenkor még a szürcsölés is megengedett. Természetesen nem rokonai a brit oroszlánnak és a cinikus humor bajnokának, eme páratlan államférfiúnak, de láttak egy filmet egyszer, egy róla készült angolszász alkotást, és azóta kedvet kaptak a churchilli lágytojás feltöréséhez, kikanalazásához, sok sóval és törött borssal. 

És be kell mennie a gyerekért az iskolába, mert aznap valamiért hamarabb végeznek, a tanárnak el kellett utaznia egy temetésre, esküvőre, keresztelőre, bármicvóra (tessék választani), ki kellett húzatnia egy-két fogát, át kellett vennie a tanügyi Nobel-díjat, szükség volt a személyes jelenlétére az elöljáróságon, gyűlésbe hívták, bíróságra idézték be, tutaj-előkészítő mesterképzésen vesz részt a leglehetetlenebb időben, ma már minden elképzelhető mindenkiről, miért éppen a tanárok lennének kivételek?!

Az A-val jelölt apa gyermeke leányka (nevezzük találomra Mónikának); B gyermekei két fiú (ikrek) és egy nagyobb leány, aki nemsokára végez, de fogalma sincs, mi szeretne lenni. Egyetemi hallgató semmi esetre sem. B ezért gyakran tépi a haját, jelképesen a leánykáét, valóságosan a sajátját, még nem látszik, de felesége szerint napról napra egyre jobban kopaszodik. 

A-apa idejében érkezik, elválasztja leánykáját társaitól, taxit rendel, okostelefon boldogtalan tulajdonosa, be van táplálva Splendid-taxi három elérhető hívószáma (app), a taxi kisvártatva elindul, de a Pipacsmező utcában elakad, a taxis sűrű bocsánatkérések közepette kiteszi őket a nyílt utcán, a viteldíjat sem kéri (szokatlan gesztus), s A kénytelen leánykájával, találomra-Mónikával gyalog folytatni útját az első fagylaltozóig. Betérnek, leülnek. Folyton jelen időben vannak, a múlt egyszer sem kísérti meg őket, a lánykának tulajdonképpen még nincs is múltja, csak jövője (ezt a közhelyet mindenképpen el kellett sütnünk), ennek dacára idejében hazaérnek, nem vallják be, hogy már fagylaltoztak, de A zakóján a folt árulkodóan hivalkodik, vagy hivalkodóan árulkodik. Nem vagyunk tisztában: ha egy előző dőzsölés, de még aznapi a pecsét, vagy a közös félcsaládi nyalakodás bűnjele. Az asszony tapintatos, nem tesz megjegyzést, csak szól, Oszkár, be kell adnom néhány dolgot a vegytisztítóba, add ide a zakódat. A vagy most már O szó nélkül engedelmeskedik. A továbbiakban emésztenek, böfögnek, fürdőszoba-használattal egybekötött fogmosást követnek el tömegesen, ráülnek a klotyóra (magánügy – ennek dacára csak eggyel rendelkezik a panellakás), délutáni alvást tettetnek, a gyereket a leckékhez rendelik, aki még játszana egy órát, a szobája rendetlen, a ruhák szertedobálva, a füzetek és könyvek bújócskát játszanak, piszkolódnak, gyűrődnek, szamárfülelnek, sok könny is hullott már reájuk, és a lapok között ott lapulnak a szülői intelmek, szidalmak és a még idejében visszafogott indulatok. De ha nem így lenne, A-Mónika nem lenne a mi elbeszélésünk egyik mellékszereplője. Sőt ki kellene találni.

Azt nem tudjuk, hogy A és B vagy fordítva, B és A ismerik-e egymást, ha egyidősök, ha egymás szomszédai, ellenségei, vetélytársai, csapatjátékosok vagy emberkerülők, ha voltak katonák, vagy kimerítették egykor az ifjúkori bűnök egész tengerét. Tavát, sekély pocsolyáját. Tény, hogy egyszer szinte egyazon társasutazáson vettek volna részt – valahová Marokkóba vagy Jordániába készültek, számítottak arra, hogy az egyiptomi nyaralás felejthetetlen lesz, napbarnítottan térnek haza, de A vagy B felesége hirtelen megbetegedett (idegalapú, állapították meg többen is, de A-né vagy B-né tagadja, hogy valaha is valakije a családból őrült lett volna, pláne nem volt senki a felmenők közül „beinternálva” az erdő alatti idegszanatóriumba), azóta is az orvosokat járják, és a közös kirándulás mint lehetőség azóta is beteljesületlen.

Valószínűleg találkoztak számtalanszor, keresztezték egymás útjait, terveit, a felmenők sírjai ugyanabban a temetőben domborulnak, egyazon sorban vesztegeltek dugóban többször is, csupán más-más, egymástól távol eső sorszámot húztak a bankban, a postán, és ültek ugyanazon a 125-ös buszon, ami felvisz a Gordahegyi kilátóhoz, mindenki a gyerekkel az ölében, a gyerekek ismerték egymást még az óvodából, de a szülőknek erről fogalmuk sem volt, mert az óvodából a nagyszülők vitték és hozták a kiskorú utódokat, és az sem valóságot nélkülöző feltételezés, nem a fantázia birodalmából való, hogy A- vagy B-né hajolt ki a portörlővel az ablakon, és látta B-t és A-t, vagy fordítva, mindenesetre nem a férjét pillanthatta meg odalent az utcában, ahol rengeteg ember tartózkodott az idő egyik metszéspontjában, úgy és olyan elrendezésben, beszéd- és testhelyzetben, ahogyan soha azelőtt és soha azután…