Szépirodalmi példák

• 2020-08-16 15:06:36

• Kuszálik Péter

Mörfi naplója (16.)

Bár nálam volt a ceruza meg a radír, mégsem hittem volna, hogy leragadok ennél a témánál, amit – jobb híján – a ’nemek harcának’ lehetne nevezni. Azért furcsállom ezt, mert én nem vagyok harcos típus, s a szükséges mennyiségű kétely és empátia is megvan bennem ahhoz, hogy a megegyezést keressem és ne a konfrontációt. Fogjuk rá, hogy a Téma győzött, és ’ő’ nem hagyja másról írnom… 

Makrancos Kata

Ma is egy Vilmost idézek, aki tulajdonképpen William, de a műveit idejében lefordították, így nem magamnak kell kínlódnom a magyarra átültetéssel. Elég népszerű szerző, többek között azért is szeretik színpadra állítani a darabjait, mert nem kell neki honoráriumot fizetni. 

William egyik legtöbbet játszott darabja A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása. Négyszáz éve szerepel a színházak játékrendjén, s ha a világ nem hülyül el teljesen, akkor 2420-ban is elő fogják adni valahol. A világ elhülyülése leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyre kevesebb a humorérzéke. Ezt Makrancos Kata történetének fogadtatásán is le lehet mérni. 

A vígjáték csírája egy ógörög vicc, miszerint a pásztor azért szereti jobban a kutyáját, mint a feleségét, mert a bundás már az első füttyentésére ugrik. A vicc – nagyon szűkszavúan – a szoktatás és idomítás végeredményét közli. William a szüzsét öt felvonásra bővítette, hadd legyen min szórakozniuk a nézőknek. A színjátékokat nem kell komolyan venni (hiszen játék!), mert nem egyebek szimbolikus tanmeséknél, a nézők egy része viszont valóságnak tekinti azokat. Hogy a rázúduló szitkokat teljes mértékben elhárítsa, William a mesét egy másik történetbe csomagolta. Gazdag urak egy részeget szednek össze az utcáról, és azzal tréfálják meg, hogy ágyba fektetik, s amikor felébred, akkor elhitetik vele, hogy nemesember. Etetik, itatják, s a szórakoztatására komédiásokat hívnak a házhoz; ők adják elő Makrancos Kata meséjét. Egy páduai nemesnek – Baptista a neve – két lánya van: Kata és Bianka. Az előbbi egy égedelem, a kicsi pedig szelíd galamb. Kérője csak Biankának lenne, de az apjuk nem adja a kicsit, míg a nagyobbikat férjhez nem adja. Egy nap megjelenik Petruchio, aki – a fél Pádua örömére – hajlandó a makrancos lányt feleségül venni, s kezes asszonnyá zabolázni. 

A darab egyik értelmezője szerint „senki sem volt olyan alkalmas erre a munkára, mint Petruchio”, aki gondtalan és könnyed férfi volt, mindenféle furfang jó ismerője, de „volt szelleme, jókedve, humora is, továbbá okos, helyes ítéletű férfi is volt, értett hozzá, hogyan kell szenvedélyes, tomboló dühöt tettetni”. Ha kilépett a goromba ember szerepéből, akkor „olyan nyugodt volt a kedélye, hogy ő maga is vidáman tudott nevetni saját színlelt haragján. Az a szilaj viselkedés tehát, amelyet akkor alkalmazott, amikor Kata férje lett, csupán merő játék volt; bölcsen belátta: a tettetés az egyedüli módja annak, hogy saját területén kerüljön fölébe a dühöngő Kata szenvedélyességének”.

Nem mesélem el az egészet, mert hosszú lenne, a lényeg: az egyik ’álbalhé’ követi a másikat, de a módszer sikeres. Katát éhezteti és a ’családon belüli verbális erőszak’ más fegyvernemeit is felhasználja, s – láss csodát! – az asszony rövid idő alatt (nyilván, mert be kell férni az öt felvonásba) kezes báránnyá válik. Minden leckéztetés jól van felépítve, hiszen William dramaturgiából jelesre vizsgázott annak idején, s remekül érti a mese fonalának fondor fonását. A dráma kerek egész, az utolsó leckéztetés már a násznép szeme láttára esik meg. (Az alábbi ’mesét’ nem Williamtól, hanem egy ’prózai’ összefoglalóból vettem át.) 

A lagziban a férfiak azon vitatkoznak, kinek van a legengedelmesebb felesége. Mindenki Petruchiót sajnálja, mondván: az övé a legmakacsabb. Petruchio próbát ajánl: hívassa oda mindegyikük a feleségét, és akinek a felesége a legszófogadóbb és legelőször jelenik meg a hívásra, az nyeri meg a fogadást. 

Lucentio elküldi a szolgáját, hogy hívná elő Biankát, de az engedelmesnek ismert fiatalasszony azt üzeni: el van foglalva. – Hogyan – kérdezte Petruchio –, azt mondja, el van foglalva, nem jöhet? Hát így válaszol egy feleség? A többiek jót nevettek Petruchio szavain, és azt mondták, örülhet majd, ha Kata nem cifrábbat mond ennél. Hortensio felesége sem engedelmeskedik a hívó szónak, a két magabiztos férj pedig tovább cukkolja Petruchiót, aki így utasítja a szolgáját: – Menj el, fickó, az úrnődhöz, mondd meg neki, azt parancsolom, jöjjön ide.

Fél perc sem telik el, Kata érkezik, és szelíden így szólt Petruchióhoz: – Mit kívánsz, uram, miért hívattál? – Hol a húgod és Hortensio felesége? – kérdezte Petruchio. – A fogadószobában a kandallónál beszélgetnek. – Menj és hozd őket ide! – mondotta Petruchio. 

Katharina szó nélkül elment, hogy végrehajtsa férje parancsát.

– Ha vannak csodák, akkor ez csoda a javából – mondta Lucentio.

– Úgy van – mondta Hortensio –, csoda ez, és nem is tudom, mi lesz ebből!

– Hát mi lenne belőle? – mondta Petruchio. – Béke, szerelem, nyugodt élet, helyes felsőbbség, egyszóval mindaz, ami szép és jó a házasságban.

Tombol a hepiend, a vesztes férjek csalódottan veszik tudomásul, hogy elvesztették a fogadást, mert túlbecsülték az asszonyaik engedelmességét. 

Petruchio pedig megkéri az asszonyát: mondd meg ezeknek a nyakas asszonyoknak, milyen engedelmességgel tartoznak uruknak és férjüknek. Az akkor már engedelmes Kata igazi szenvedéllyel érvel amellett, hogy a nők kedves szóval, engedelmességgel és szerelemmel tartoznak hites uruknak. 

Lévay József szöveghű fordítása szerint: „Férjed: urad, fenntartód, életed fejedelme és főd, aki rajtad és jólléteden csügg, éretted magát kockára vetve földön, tengeren, s virrasztva vészes éjen, hűs napon”. No, ez akadt fenn a szitán! Ezt a „monológot a nagy többség a nők elnyomásaként és alárendeltségeként értelmezte”; a végkifejlet „megosztotta a közönséget, és indulatos reakciókat váltott ki a modern kor emberéből” – mondják az okosok. 

Miért kell ezen felháborodni? Szerintem erre a kérdésre csak egy válasz adható: a humorérzék hiánya miatt. Ugyanott vagyunk, mint az Arabella nevű hölgy esetében, aki Kőmíves Kelemenné hamvait akarja ’kiszabadítani’ Déva várának falaiból. (Lásd: Perújrafelvétel, Mörfi naplója /13./, júl. 27.) 

Azért esnek kétségbe az érzékeny lelkűek, mert Petruchio – úgymond – aljasul bánt el az asszonnyal. Ez nem tragédia, hanem vígjáték, amelynek alcíme „a hárpia megzabolázása”. A taps után Kata és Petruchio az öltözőbe megy, átöltözik, és a művészbejárón békésen távozik. Az utolsó jelenet szövegét pedig a kritikusok magyarázzák: így vagy úgy, ui. Kata monológja többféleképpen is értelmezhető. Úgymint: „1. Kata őszintén szól, mert Petruchio megtörte és megszelídült. – 2. Kata őszintén szól, de nem azért, mert Petruchio megszelídítette, hanem mert beleszeretett a férjébe, és elfogadta a feleség szerepét. – 3. Kata ironikus: elhiteti Petruchióval, hogy megszelídítette őt, de igazából csak bolonddá teszi. 4. Kata szavait sem ironikusan, sem komolyan nem vehetjük: beszéde része a játék a játékban viccelődő természetének”.

Ha William még élne, nyugodtan megírhatná a folytatás négy változatát. Az egyik lehetséges változatot Edward Albee írta meg (lásd: Kényes egyensúly, Mörfi naplója /14./, aug. 3.): vérre menő harc férj és feleség között. Az sem más, csupán egy stílusgyakorlat, amolyan: ’így is lehet élni (de nem ajánlom)’. Ha látunk egy színdarabot, vagy elolvasunk egy könyvet, az nem mindig jelent követendő példát. 

A fentiek közül kiemelném a Katára vonatkozó kijelentést: „elfogadta a feleség szerepét”. Helyes. Kata megértette a ’valamit valamiért’ lényegét. Ha gondtalanul akar élni – asszonyként, ami mégiscsak magasabb fokozat a vénkisasszonysághoz képest –, akkor neki is kell nyújtania valamit, pl. ki kell kapcsolnia a hárpiákra jellemző magatartást. Okos lány az, én mondom. 

Közbevetőleg… 

egy kis költészet. Vátszjájána a vers szerzője, aki a harmadik században élt India területén, amikor nálunk még csak a gyújtóst aprították a Nagy Európai Tábortűzhöz. Szabó Lőrinc fordításában ismerjük, íme: 

Kit szeretnek a nők?

Az asszonynép kit szeret? / Ki nyeri el kegyüket? / Aki szivük ismeri, / aki velük volt kicsi, / akinek a szava méz, / aki ifju és merész, / aki kezd és célba fut, / aki parancsolni tud, / aki ha szól, szellemes, / aki hallgat s jellemes, / aki vágyak követe, / akinek lát a szeme, / akit más és legkivált / barátnő is megkívánt, / aki szomszéd, régi, jó, / aki rokon, uj, bohó, / aki színházakba jár, / akit vonz a zöld határ, / aki jókedvűen ad, / aki hős és elragad, / aki úr a sors felett, / aki hírben, pénzben, észben / vagy szépségben, ölelésben / lefőzi a férjüket.

*

Egy 21. századi párbeszéd részlete, Husika és Cicuska megbeszéli a dolgokat: „És egyáltalán: miért jár hozzád három nős férfi?” „Hát ez az, mert a háromból csak egy áll, talán…” 

Egy aktuális regény 

Robert Merle Védett férfiak című regénye 1979-ben jelent meg magyarul, s most újra reneszánszát éli, mert a karantén alatt ismét fölfedezték. Nem érdekelt sem akkor, sem most, mert egyszer beleolvastam egy Merle-könyvbe, és úgy éreztem: nem nekem ír (egy dobozban lakik Passuth Lászlóval és Berkesi Andrással). Ámde! Igen érdekes a téma, mert közben változott a világ, és a regénybeli állapotok igen jól ellenpontozzák napjaink nővédelmi akcióit. 

 A regény disztópia (a jelenleginél rosszabb társadalmat képzel el), az Egyesült Államokban játszódik, a távoli jövőben. A világon halálos járványhullám söpör végig; olyan betegség kaszál, amely kizárólag a nemzőképes férfiakat támadja. A ’teremtés koronáinak’ tömeges pusztulása átrajzolja és -építi a társadalmat, különösképpen a család intézményét. Ismerős a dolog: a háborúk férfihiányt okoztak mifelénk is, s olyankor a fehérnépek szó szerint hajba kaptak a másodosztályú legényekért is; mert a férfihormon hiánya erre késztette az ösztöneik által vezérelt hölgyeket. Nincs mit csinálni, ilyen a biokémia. 

A helyzet gyorsan változott, a munkahelyeket elözönlik a nők, s az Államoknak új elnöke lett egy férfigyűlölő nő személyében, aki a látszat kedvéért belelegyezik, hogy egy gyógyszergyár területén védelmet biztosítsanak a kór ellenszerét kereső néhány kutatónak. Ők a ’védett férfiak’. 

A regény narrátora – a kutatócsoport egyik tagja – szerencséjére nem minden nő osztja az elnökasszony radikális nézeteit, s az ellenállásnak a gyógyszergyár területén is van egy titkos sejtje. A társadalom forrong, merthogy a természet a feministákkal tart. Ámde a mérleg átbillen a semleges ponton: a hatalommegosztás helyett bekövetkezik a hatalomátvétel. S jól tudjuk: a Hatalom nem ismer könyörületet. 

A regénynek erről az ’inflexiós pontjáról’ (amikor is a mennyiségi felhalmozódás minőségi változást okoz) írta az egyik olvasó: „Előrebocsátom: feminista vagyok. Igen, három gyerekkel, 17 év házasság után is azt gondolom, hogy rengeteg dologban van igaza a nőjogi harcosoknak viágszerte. De azt is, hogy a feminizmust is túlzásba lehet vinni – erről szól a Védett férfiak. 

Azt javasolom minden ismerősömnek, hogy olvassák el ezt a könyvet, együtt Margaret Atwood remekművével, A szolgálólány meséjével. Mert a két történet egymás színe-fonákja, az egyik rémmese a matriarchális társadalomból, míg a másik a patriarchális mítosznak a horrorszerű mélységeit mutatja be.” 

Mindezt a békesség és a ’döntetlen’ kedvéért…

Marosvásárhely, augusztus 10.