Kacsó Magdolna vajdaszentiványi otthonában sokáig nem lakott más, csak a feltétel nélküli hűség és szeretet. Megannyi megmentett élet – 47 kutya és 10 cica – tanúsítja, hogy alapjaiban máig sem változott a békés sziget, amelyről 2018 márciusában, két évvel a világjárvány romániai megjelenése előtt írtam. Pedig a pandémia első hullámával két hívatlan látogató is érkezett ebbe a biztonságos világba: a betegség és annak szüleménye, a tehetetlenség. A négylábú, meleg tekintetű védenceiért mindenre képes asszony utóbbit nem engedte be a közös élettérbe. Azóta sincs ott keresnivalója, Magdolna ugyanis minden erejével harcol a felépülésért és azért, hogy a gondjaiba vett bundás család semmiben sem szenvedjen hiányt.
– A férjem 2020 karácsonya előtt hozta haza a Covidot. Ő hamar helyrejött, de nekem, miután elkaptam, nagyon súlyos lett az állapotom – idézte fel a kálvária előzményeit. – Hetekig feküdtem a fertőzőklinikán, ahol a koronavírusos betegeket kezelték, és miután hazaengedtek, még hónapokig szükségem volt lélegeztetőkészülékre. Márciusban a tüdőklinikán megröntgeneztek, akkor derült ki, hogy van egy daganat a tüdőmön. Az orvosom azt javasolta, mivel sok koronavíruson átesett páciensnél alakul ki fibróma, várjak szeptemberig. Így is tettem. 2021 őszén bronchoszkópiára mentem. Akkor tudtam meg, hogy a hat és fél centis daganat rosszindulatú. Idén kezdtem a kemoterápiát. Négy kezelésre volt szükség ahhoz, hogy műthető méretűre csökkenjen a daganat. Háromhetente kaptam a kemót, már csak a negyedik dózis hiányzott, amikor hat héttel ezelőtt agyi áttéttel diagnosztizáltak.
– Annak milyen tünetei voltak? – kérdeztem.
– Többek között zsibbadt a karom. A koponya-CT másfél centis daganatot mutatott ki. Gherman doktor műtött az itteni (marosvásárhelyi) idegsebészeti klinikán. Kiváló munkát végzett, a kórházi ellátással is nagyon elégedett vagyok. Az operáció után várni kellett a negyedik kemoterápiával, két hete estem túl rajta. Most már csak regenerálódnia kell a szervezetemnek annyira, hogy készen álljak az újabb műtétre, a tüdődaganat eltávolítására.
– Hogyan viselte a kemoterápiát?
– Borzasztó nehezen. Az utolsó kezelés után napokig fel sem tudtam kelni az ágyból, mindenem fájt. Csak a mosdóba jártam ki, és a víz sem állt meg bennem. Mostanra visszatért az étvágyam, bár még gyenge vagyok.
– Ki segítette ebben az időszakban a kutyusok, cicák ellátásában?
– A lányom külföldön él a családjával, így mindent a férjem vállalt magára. Utólag mondta el, hogy akkor döbbent rá, mekkora a baj, amikor egy nappal azelőtt, hogy kórházba kerültem volna, a fürdőszobába menet rá sem néztem a kutyáimra. Én nem emlékeztem a jelenetre, de az biztos, hogy ilyen azelőtt sohasem történt.
A gyógyulás felé vezet út nem volt olcsó: egy magánrendelőben végzett biopszia ezer lejbe került, az első PET-CT – mivel sürgősen el kellett végezni – 4500 lejbe. A második ilyen vizsgálatnál már kivárhatták, hogy az Egészségbiztosítási Pénztár jóváhagyja a finanszírozást, így ingyenes volt. Az otthoni bundás csapat azonban az anyagilag is emberpróbáló hónapokban sem szűkölködött, a mindennapi eledel és a gondoskodó szeretet ugyanúgy kijárt valamennyinek.
– A kutyáink jó része már öreg, beteg. Egyikük 16 éves, epilepsziás. Tőle és idős társaitól akkor sem válnék meg, ha lenne, aki örökbe fogadná őket – mondja határozottan Magdolna. – A nyolc-kilenc éveseink többnyire nagy testűek, nekik is nehéz lenne olyan gazdát találni, aki nem őrző-védő ebet keres, ilyen célra pedig egyiket sem adom oda. Tizenegy kutyus benn él velünk a házban, a többieknek a ház körül építettünk otthont. A cicáknak külön fedett, bekerített területet alakított ki a férjem, olyan, mintha Noé bárkája lenne. A benti kutyáink iránt lenne érdeklődés, de tőlük sem szakadnék el könnyen. Mindenikhez egyedi történet fűz, amiben benne van minden igyekezetünk, kínlódásunk azért, hogy megmaradjanak, boldogok legyenek. Az egyik kiskutya például rühesen, gennyes sebekkel került hozzánk, hónapokig kezeltük, amíg visszatért belé az élet. Meg is szakadna a szívem, ha végleg el kellene köszönnöm tőle.
A korábbi védencek közül soknak találtak új, szerető családot, a befogadók között angliai állatbarátok is vannak. Magdolna mindenikükkel tartja a kapcsolatot, várja, és közösségi oldalán meg is osztja a fotókat, amelyeket – az örökbefogadáskor kötött szerződésnek megfelelően – a gazdik évek múlva is küldenek.
– Mit tehetnek önökért és kicsi-nagy kedvenceikért a segítő szándékú emberek ebben a nehéz időszakban? – teszem fel beszélgetésünk végén a legfontosabb kérdést.
– Főleg azzal segíthetnek, ha vásárolnak a kézműves tárgyakból, ékszerekből, dísztálakból, amelyeket továbbra is készítgetek. Mostanában nem tudok vásárokra járni, de van, aki kivigye a termékeimet, a bevételt pedig, ahogy eddig is, a kutyák és cicák ellátására fordítom. A legnagyobb gondot azonban az utóbbi időben a vízhiány jelentette. A szárazság kezdetétől barna lé folyt otthon a csapból, olyan, mint a kakaós kávé, nem lehetett az állatoknak adni. A férjem vedrekkel, bidonokkal megrakott talicskával járta végig naponta háromszor a szomszédokat. A helyzet iróniája, hogy az udvarunkon van egy régi kút, amelynek a falubeliek szerint valamikor a legjobb vize volt Vajdaszentiványon, a mezőre menet mindig kértek is belőle az emberek. A kútban most is van víz, csak el van dugulva, illetve több gyűrűje törött. Ha lenne anyagi lehetőségünk kitakaríttatni és megjavíttatni, nem kellene többé azért aggódnunk, hogy lesz-e mit inni adni a fogadott családunknak, ha a kánikula visszatér.
