Szirmok

Egymás után hulltak a földre a fehér margarétaszirmok. A magas, sovány fiú elmélyülten morzsolta ujjai között a megkopasztott virágfejet, aztán újabb szálért nyúlt. Később apró ágacskákat tördelt a felhős ég felé nyújtózó eperfáról, egymásra rakosgatta, majd egyetlen mozdulattal szétszórta szerzeményeit. 

– Sosem tudtam megfejteni, hogy mit lát Peti azokban a növényekben. De az biztos, hogy semmi más nem érdekli, mindig csak velük játszik – simogatta meg fia arcát a negyvenes éveiben járó szőke asszony. Pár percnyi csend ereszkedett közénk, amelyet a közelben mesélő Maros hangja mintha csak fokozott volna. 

– Nem volt ő mindig ilyen – nézett rám újra vendéglátóm. – Egészségesen született, úgy fejlődött, ahogy a többi gyerek, óvodába is járt ötéves koráig. Akkor történt a baleset. A testvérem Magyarországon él, éppen hazajött látogatóba a családjával. Világéletében izgága természet volt, nem bírt sokáig egy helyben maradni. Kérte, hogy engedjem el velük Petit egy rövid kirándulásra, úgysem sokat mozdult ki addig a gyerek a faluból. A Gyilkos-tóig akartak menni, azt mondták, aznap estére vissza is jönnek. Peti végtelenül örült az autókázásnak, semmiképpen sem lehetett volna itthon tartani. Én dolgoztam, nem mehettem velük… Sötétedéskor még nem érkeztek haza, aztán megszólalt a telefon… Korond környékén történt a baleset, egy teherautóval ütköztek… Peti súlyosan megsérült, kómába esett… Azóta is próbálom elfelejteni azt az estét és az azután következő heteket, de nem megy… Beszélni sem nagyon tudok arról, amit akkor átéltem… Azt hittem, elveszítem a gyereket, abba bele is őrültem volna. Igazi csoda, hogy végül lábra tudták állítani Petit az orvosok. De nem hitegettek, megmondták, hogy sohasem lesz olyan, mint régen. Nem baj, a lényeg, hogy itt van velem. 

– A baleset után – gondolom, megváltozott az életük. 

– Teljesen. Addig itt, a boltban dolgoztam, de miután megtörtént a baj, feladtam a munkahelyemet. Éjjel-nappal a gyerek mellett ültem, lestem minden mozdulatát. Sok mindent elölről kellett kezdenünk, járni, beszélni is újra meg kellett tanulnia. Nem kértem segítséget, fejlesztő programokra sem vittem. Több mint egy órára van a város, megerőltető lett volna folyton oda-vissza utazgatni. 

– Miből élnek? 

– Az ennivalót, gyümölcsöt, zöldséget megtermeljük magunknak. Régebb állatokat is tartottunk, de az utóbbi években ilyesmire már nem jutott energiám. A disznókat és a teheneket is rendre eladtuk, kellett a pénz a gyerek kezeléseire. A férjem az egyetlen kenyérkereső a családban. Egy építkezési cégnél dolgozik, egész évben úton van, huzamosabb időre csak a téli hónapokban jön haza. Főleg az ország déli részén kerülnek megrendeléseik, de a múlt héten például Angliába küldték a csapatot. Másfél, két hónap múlva térnek majd vissza. Úgy érzem, nemcsak az anyagi kényszer miatt vállal folyamatosan annyi munkát a férjem, egyféle menekülés is ez neki. Amikor itthon van, próbál a fiunkkal is foglalkozni, futballozni tanítja, mesél neki. De a nap végén mégis a bárban köt ki a cimborákkal. Nem is tudok rá ezért haragudni… 

– Beszélgetnek néha a jövőről? 

– Nem gondolunk előre, inkább csak a jelen pillanatot érzékeljük. Mint itt ezek a virágok. A hosszú, vékony ujjak újabb szirmokat pergettek a földre. 

– Mit csinálsz, Peti? – kérdeztem a fiúcskától. 

– Játszom – válaszolta rezzenéstelen arccal, aztán lassan elindult az eperfa felé.