Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-06-20 13:54:45
Lőrincz György igazi mesélő. Az erdélyi széppróza nagyjainak nyomában járva ad újabb, lebilincselő, sodró erejű regényt kezünkbe. Finoman, szelíden, tapintattal vezeti olvasóját, miközben oldalról oldalra tudatosan, mértékkel adagolja a cselekmény bonyolult és mégis egyszerű történéseit, bontja ki a történet vezérfonalát.
A bibliai tékozló fiú (lány) mai példázata elevenedik meg szemünk előtt, ahogyan egy székelyföldi tanárházaspár elveszíti egyetlen leányát. Az édesanya nemcsak nem jól nevelte, de elengedni sem tudja a családi fészek fojtó szorításából kirepült gyermekét. Gordon Mária Réka nyomozni kezd Budapesten eltűnt lánya után, mert arra gyanakszik, hogy Hanga a kábítószer rabja lett, és ezért szakított meg szüleivel mindenféle kapcsolatot. Jobban mondva, csak néha írogat és üzenget, de szemlátomást kerüli a velük való találkozást. Hazai gyógykezeléséről is elszökik, és végleg nyoma vesz. Az édesanya egy elektronikus levél hatására autóbuszba ül, és lánya keresésére indul. Ismerősök, rokonok, aluljárói hajléktalanok körében érdeklődik, sőt a pesti utcán már-már látni véli, összetévesztve Hangát egy rá nagyon hasonlító prostival. Itt jegyzem meg, hogy az író milyen döbbenetes tisztánlátással, őszinteséggel és érzékletességgel írja le a hajléktalanok világát.
A regény nem happy enddel végződik: kérdések sora marad bennünk s az anyában is.
Figyelmesen olvasva, a regényben nemcsak személyiség- és lélekrajzok tárulnak elénk, hanem jelen erdélyi társadalmunk kórképe, vívódása is.
Vajon hol rontottuk el gyermekeink nevelését, változtattuk meg családról, értékekről vallott felfogásunkat, amikor azt látjuk, hogy fiataljaink más eszmények után rajongnak? Van-e megtartó ereje a falunak (városnak), vagy elég egy szépen csengő, könnyebb, pénzesebb élettel kecsegtető pesti (vagy külföldi) reklám, s máris dobbanthatunk?… Hogyan nevelhetünk nemzedékeket az iskolában, ha közben saját (egyke) gyermekünk kihull a rostán s elveszejtődik? Vajon melyik a jó megoldás: megtanítani már gyerekkorban, hogy mi a jó és mi a rossz, mit szabad és mit nem, vagy mindent ráhagyunk, elkényeztetjük, hadd vagánykodjék, hadd legyen bálvány a szabadság, s puhányul keresse a drog és testi örömök ígérte álomboldogságot? Vajon a kényelemre szoktatás, a minden széltől óvott városi életmód vált-e ki tiszteletet az értelmiségiként a paraszti életből kitörő szülők iránt, akiknek már nem kidolgozott, bütykös a kezük? Milyen ember az a tanár, aki a saját gyermekét sem tudja megnevelni? Lehet-e esni hagyni, aki esni akar? Meg lehet-e védeni bárkit is önmaga ellen, aki mindent megtesz saját bukásáért? Mitől másak a mai gyermekek – követelőzők, hálátlanok, szemernyi tisztelet sincs bennük a felnőttek, őseik iránt, tegezik szüleiket, nem tapasztalják meg a nélkülözést, nem tudnak örülni a kevésnek, tudomást sem vesznek kötelességről, feladatokról –, miközben a szülők túllicitálják egymást a gyermekre fordított költekezésben? Hol van a jó és okos döntések határa?…
Gordon Mária Réka magyartanárnő ezekkel a kérdésekkel szembesül lányuk elvesztése kapcsán. A lányuk múltjában való kutakodással, ezzel a virrasztó és sorsvallató kanosszajárással önmagát is keresi. Találóan jegyzi meg az író: az egész életünk azzal telik, hogy kik is vagyunk valójában…
És lehet, hogy későn. Kutakodni kezd saját és férje családfájában, nincs-e valami öröklött, eltitkolt deviancia, valaki, aki félresikerülten született felmenői között? Ekkor döbben rá, hogy saját magát, belső életét, személyiségét sem ismeri. Sőt tulajdonképpen szüleit, őseit sem. Úgy viselkedett velük mostanig, mintha nem is éltek volna. Milyen keveset tud róluk! Miközben a lányát kereste, majdnem elveszítette szüleit. A lányuk hiányának köszönheti, hogy most kezdi értékelni őket. Rádöbben, hogy szülei és nagyszülei milyen nyomorúságos körülmények között örökítették át az életet.
A nők úgy védekeztek a dühöngő halál és betegségek ellen, hogy szültek és szültek. Sokszor az ellenség elhullatott magvaiból fogantakat is…! Fennmaradásuk kényszere rejtett s adott át olyan titkot is, sőt tapasztalást, amely szembefordult az örökös pusztulással… A harangzúgás nemcsak halált, örömhírt is jelentett mindig… Emléke se lenne az egykori, mesébe költözött hamu- és szalmakenyérnek az emberi emlékezetbe ötvözött múlt nélkül. Az áldásnak tekintett születések nélkül… Mert az életnek fenn kellett maradnia a járványok, háborúk, betegségek ellenére, s ezt csak újabb és újabb életekkel lehetett legyőzni…
Az író finom korrajza feleleveníti a diktatúra fojtó, félelemmel teli időszakát, amikor az embereknek mindenüket elvették. Nemcsak erdejüket, földjüket, hanem múltjukat is. A jelképekről s az országról nem is beszélve. Földereng a 2004-es keserű emlékű népszavazás is, amelyben az anyaország is magára hagyta gyermekeit. De felszínre kerülnek Gordon Mária Réka és Tamás kapcsolati problémái is: van egy lányunk…azért alszunk külön… én kettőtöket veszítettelek el… A férj és apa szerint túl sokszor állt a leány kettejük közé…
Csodálatos lírai leírásokkal, elragadóan tiszta képekkel lep meg Lőrincz György, miközben az események finoman gördülnek, és egy-egy mellékszálat vagy más idősíkot is útjára enged: elvesző tekintetükben barlangos hegyekké nőtt a kétség..., a fény tollászkodott a foszladozó sötétségben, de még kékes volt a hajnal…, a semmi peremén kulcsra zárta a benne elterülő csöndet, s újra kérdezni kezdett…
De a regény mégsem kétségek gyötrő bizonytalanságában tartja az olvasót. Végkicsengése nem a borúlátó lemondás, hiszen folyton visszatér az istenkérdés, a hit valóságon, szenvedésen, halálon túlmutató szerepe is. Igaz, erre Gordon Mária Réka tanárnő csak a lánya elvesztése kapcsán döbben rá. S akkor sem akárhogyan, hanem egy temetésen, amikor úgy érzi-hallja: a pap prédikációja neki szól. Személyesen. Mintha azért kellett volna meghalnia az öreg Csomornak, hogy menjen el már egyszer ő is egy temetésre, s változtassa meg az életét. Itt hallja meg szíve hangjait, a temetőben. Érzi, ahogyan megérinti egy angyal: Istennek terve volt vele. Addig azon gondolkodott, hogy a múltban kell keresnie lánya jelenét, az ő és a családja múltjában, de a lánya múltjában is, amit nem ismert eléggé, mert vakon hitt és bízott benne…
És attól kezdve kezd templomba járni, másképp imádkozni. Az értelmiség mintha ma is szégyellné a vallásos hitet. Pedig tudhatná, amit az író is kimond helyettük: hogy majd rendeződik minden. Mert a szeretet nem ismer határt. Végtelen és kifogyhatatlan, mint az isteni kegyelem…
Ehhez társul az a felismerés, hogy igazából életünk minden vonatkozása valahol összefügg Istennel, s ezért erkölcsi kérdés (is).
Lőrincz György regénye valóságos látlelet. Jelen társadalmunké. Kimondja, leírja helyettünk, a mi nevünkben is azt, amit esetleg csak egymást közt suttogva, baráti társaságban böknénk ki, netán lelki vezetőnk vagy lélekgyógyászunk szedne ki belőlünk harapófogóval…
Igazi forgatókönyve lehetne egy jelenkori erdélyi magyar filmnek, amelyből nem hiányoznak az izgalmak, a váratlan jelenetek, a csattanós elszólások és megejtő szépségű képek egyaránt. Ahogyan egyik műértő kritikusa írta róla: „Tündéri arcú mesélő – amikor őt olvassuk, úgy érezzük, tényleg Isten lábnyomán járunk, mert minden fájdalmat, borús tapasztalatot felülír a végső rendezettség finom metafizikája.” (Pécsi Györgyi)
Sebestyén Péter
Lőrincz György: A szív hangjai. Regény. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012, 254 oldal.