Szoborba öntött eszmeiség

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bocskay Vince szovátai szobrászművésszel

‒ Már a beszélgetés elején tisztázzunk egy dolgot: a vezetéknevedet i-vel vagy y-nal írod? Mindkét változattal találkoztam.

‒ Én a név végi y-t örököltem édesapámtól, de tudomásom szerint három nemzedékre visszamenőleg még az i volt használatos.

‒ Mit sikerült kibányászni a család ködbe vesző történetéből?

‒ A kismarjai Bocskai család története 1212-ig vezethető vissza. Ebből a családból származik Bocskai István erdélyi fejedelem is. A köznemességhez tartozó Bocskaiak eredetileg Északkelet-Magyarországon, Zemplén megyében voltak birtokosok, majd az évszázadok során több ágra szakadtak. Én a családfámat szépnagyapámig, VI. Mihályig tudom visszavezetni, üknagyapám VIII. István, dédnagyapám VI. Ferenc volt. A református dédnagyapám Görgényüvegcsűrön kötött házasságot a Németalföldről áttelepedett, katolikus vallású Vakkan László Franciskával. Kettejük házasságából született nagyapám, Bocskai Ferenc, akit már katolikusként írtak be, s onnan kezdve a család már katolikus. Ez kb. 1850 körül történt. Bocskai Ferenc nagyapám Szovátán telepedett le a 20. század elején, amikor feleségül vette a tősgyökeres szovátai Csortán Annát. Így született meg édesapám 1907-ben, akit Bocskay Vincének kereszteltek, és már ipszilonnal jegyezték be nevét az anyakönyvbe. Annyira eklektikusan jelenik meg a nevem a magyar sajtóban, a közösségi médiában, hol i-vel, hol y-nal, hogy engem már nem is érdekel…

1938-ban Galócásról Szovátára költözik anyai nagyapám, Boross Ferenc fűrészmester családja, és 1939-ben édesapám feleségül veszi lányát, Boross Irént, édesanyámat. Édesapám 1951-ben tüdőkavernát kapott, s úgy élte le életét 1979-ig. Asztalosmesterként az 1935-ben megépült Bernády-villa elé Dobos Sándorral együtt elkészítették a kapuzatot és a szakállszárítót1. Ezt sikerült megvásárolnia 2010-ben Péter Ferenc polgármester úrnak, aki a villa egy részét teljesen újjáépítette; most már pompásan néz ki.

‒ Szováta város központjában, ahol te laksz, egy emléktábla jelzi, hogy e helyen állt valamikor Petelei István novellaíró nyári rezidenciája. Ő valójában Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz kötődött…

‒ Igen, Petelei István (1852–1910) Marosvásárhelyen született, jeles novellista és hírlapíró volt. A háza előtt egy nagy székely kapu állt, amire ma is jól emlékszik az idősebb nemzedék. 1962 nyarán vihar támadt, ami a kaput ledöntötte. Másnap megjelentek a marosvásárhelyi múzeum dolgozói, és a kaput elvitték. Adtak 2000 lejt, ami akkor kb. négy fizetésnek felelt meg. Ellenkezni nem lehetett, mert műemlékről volt szó. Petelei 1910-ben halt meg, de már életében a kolozsvári írószövetségre hagyatékolta a házat, mely 1935-ig lakatlan volt. Nagy szerencséje volt édesapámnak, hogy még abban az évben a kolozsvári írószövetségtől megvásárolhatta a házat és a mögötte lévő telket, 1937-ben pedig egy asztalosműhellyel egybekötött lakást épített a belsőségre. Ebben a házban születtem én 1949. december 16-án, negyedik gyermekként. De csak ketten értük meg a felnőttkort.

‒ Kérlek, mesélj a gyermekkorodról!

‒ A fent vázolt Petelei-féle telekre épült házból kezdtem óvodába járni, 1956 őszén, hétéves koromban mentem iskolába. Emlékszem, a szomszédban volt egy rádió, és abban hallatszott a pesti forradalom harczaja. Szegénység volt, édesapám a közüzemeknél dolgozott. Negyedik osztályos koromig semmivel sem voltam tehetségesebb rajz szempontjából a többi átlaggyereknél.

1959-ben a szovátai néptanács gyűléstermében láttam Kusztos Endre festészeti kiállítását ‒ életem első kiállítását, ami nagy hatással volt rám. Bandi bácsi ‒ így hívtuk ‒ Erdőszentgyörgyön volt kultúrfelelős a városi rajonnál, onnan költöztek Szovátára 1956-ban. Ő egyébként nem tanított, nem is volt pedagógus alkat, felesége viszont, Kusztos Piroska néni2 zenetanárként dolgozott. Látván a kiállítást, elkezdtem mindent rajzolni, ami a kezem ügyébe került – persze szakirányítás nélkül. Hatodik osztálytól a Sándor János-villába jártunk iskolába. Az igazgató Nemes Sándor volt, aki tanítói végzettséggel rendelkezett, de az V–VI. osztályban ‒ mivel tanárhiány volt ‒ földrajzot, természetrajzot és rajzot tanított. Ő vette észre, hogy másként rajzolok, mint a többi gyermek. Beszélt édesapámmal, s javasolta, hogy hetediktől menjek a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolába. Ezt a szüleim elfogadták. Akkor a Kultúrpalotában voltak a szakórák, a bentlakás a Lázár Ödön parkban volt, a ferences szerzetesek kolostorában, amit a színház építése miatt a ’70-es évek elején [1973-ban volt az új színház felavatása ‒ szerk. megj.] lebontottak. A hetedik osztály után abszolváló vizsgát kellett tennem, igazából csak nyolcadiktól lettem művészeti középiskolás.

‒ Kik voltak a tanáraid?

‒ A marosvásárhelyi művészeti iskola az ország egyik legjobb, leghíresebb ilyen profilú iskolája volt, akit oda felvettek, azt jelentette, hogy tehetséges, ott van a helye. Akkor csak Bukarestben, Kolozsváron, Temesváron, Jászvásáron és Marosvásárhelyen volt művészeti középiskola. Szenzációs tanáraink voltak! Hetedikben Bordi Géza (rajzot, festészetet), Nagy József (szobrászatot, mintázást) tanított. Nyolcadikban Incze István (rajz, festészet), Nagy József (szobrászat), majd kilencedikben Barabás István (rajz, festészet), Bordi Géza (művészettörténet), Hunyadi László (szobrászat). Ekkor már szakot kellett választanunk, s mivel Hunyadi László megbabonázott emberiességével és szaktudásával, a szobrászatot választottam.

Tizedikben a rajzot és a festészetet Piskolti Gábor tanította; amit tőle tanultam, azzal jutottam be az egyetemre. Ezután új tanárok jöttek: Bordi András festőművész, Izsák Márton szobrász, igazgató; Burda Zoltán volt az osztályfőnök, Józsa Gerő nagyszerű magyartanár volt. Hunyadi László szobrászatot tanított és gyors vázlatozást, más néven: krokit. Mindegyik tanáromra nagy szeretettel és tisztelettel emlékszem vissza. Ebben az iskolában érettségiztem 1968-ban.

‒ Milyen emlékeid vannak Marosvásárhelyről?

‒ Jó kapcsolatom volt a színházzal, amely akkor a Kultúrpalotában működött. Mivel ott voltak a szakóráink, ott tanultunk, bármikor bemehettünk az előadásokra, természetesen a kakasülőre. Emlékszem, 1968 tavaszán mutatták be ősbemutatóként Örkény István Tóték című darabját, melyen jelen volt a szerző is. Lohinszky Loránd volt az őrnagy, Tarr László a postás, Á. Toszó Ilona Ágica szerepében tündökölt. Később, amikor megfilmesítették3 a darabot, teljesen más hatást keltett bennem, nem is azt éreztem, amit korábban a színházban láttam. Sinkovits volt a tűzoltó, az őrnagy pedig Latinovits Zoltán.

‒ Hová felvételiztél?

‒ 1968-ban első nekifutásra bejutottam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem szobrászati szakára. Akkor még működött a 3 éves tanárképző főiskola és a 6 éves egyetem is párhuzamosan. Mi voltunk az utolsó évfolyam, amelyik 6 évet járt, mert azután lecsökkentették 4 évre. Itt jegyzem meg: a bejutás nem ment épp simán, mert az utolsó helyre hárman jutottunk be ugyanazzal a médiával. Végül mindhármunkat felvettek, mert nem lehetett eldönteni: ki jusson be, és ki maradjon ki…

‒ Kire emlékszel a kolozsvári tanárok közül?

‒ Kós András volt a szobrászati tanszék vezetője, akit mesteremnek és példaképemnek tekintek. Szaktanáraim voltak Korondi Jenő, Lövith Egon és Virgil Fulicea; Borghida István művészettörténetet, Virgil Salvanu építészettörténetet tanított. Salvanu egyébként Budapesten végzett, s úgy beszélt magyarul, mintha anyanyelve lenne. Továbbá: Erdélyi Gyula lélektant, Bretter György filozófiát, Földes László esztétikát tanított. Ez utóbbiból két óra kellett volna legyen hetente, de Földes nem tudott csak kéthetente feljönni Bukarestből Kolozsvárra (akkoriban ő volt A Hét helyettes főszerkesztője), ezért tömbösítve tartotta meg a 4 órát. Fantasztikus zseni volt; Goethét eredetiben, németül idézte. Harmadéven vettem észre, hogy kis szobraimon kezd látszódni a groteszk, ami a színházzal való kapcsolatom „eredménye”…

‒ Mi volt a diplomamunkád?

‒ Három alkotást készítettem a szobrászat háromféle klasszikus anyagában: fában, kőben és fémben. Egy kamaszlányt áldott állapotában fában faragtam meg, márványban egy leányportrét, és ólomöntvényből Nérót, aki Ceaușescura hasonlított. Úgy mintáztam meg, hogy hasonlítson rá.

‒ Észrevette valaki a hasonlóságot?

‒ Hát persze! A diplomamunka megvédésekor (’74-ben volt, a Ceaușescu-diktatúra fénykorában) a bizottság tagjai megkérdezték, hogy miért pont Nérót választottam? Azt mondtam: vannak időszakok, amikor a negatív hősökkel is példát lehet statuálni. Elfogadták az érvelésem. Az volt az érzésem: mindenki látta, hogy „a király meztelen”, de senki sem merte kimondani.

‒ Milyen emlékeid vannak még a kolozsvári évekről?

‒ Amikor felkerültem Kolozsvárra, első éven egy Kádár Károly nevű diák bevitt a Magyar Operához és Színházhoz ‒ ezek ma is egy épületben működnek a Sétatéren ‒, ahol másodállásban világosítóként és statisztaként dolgozhattam. Mikor a világosítást végeztem, megmutatták, mit kell tennem, azaz: fülhallgatóban kaptam az utasítást: mire vagy kire kell világítani. Jól jött egy kis zsebpénz, 200-300 lej havonta. Ne feledjük: ez 1968-ban volt, amikor már rég nem a főtéri Magyar Színházban működött a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Magyar Opera (először 1919-ben, másodszor 1945-ben költöztették ki a magyar társulatot ‒ szerk. megj.) A Hunyadi téren található, 1906-ban felavatott Állami Magyar Színház épületének használati jogát mindkét alkalommal átvette a román társulat.

‒ Hogy zajlottak az órák?

‒ Délelőtt voltak a kurzusok a szobrászműtermekben, délután pedig az elméleti órák Mátyás király szülőházában, Bocskai fejedelem szülőházával tőszomszédságban. Az első két év nehezebb volt, de azután, amikor a szakmai alapok elsajátítása megtörtént, már kezdett izgalmassá válni.

‒ Hol laktál?

‒ A Mikó-kertben. Ezt a nagy polihisztor, Mikó Imre hagyatékolta az egyetemre, ott van az udvaron a mellszobra is. Nincs messze a kolozsvári egyetemtől és az egyetemi könyvtártól. Kezdetben csak rektori ösztöndíjat kaptam a gyenge bejutási eredményem miatt, de az első félév után már ott voltam a legjobbak között, és 500 lej ösztöndíjban részesültem.

‒ Hogyan történt a kihelyezés?

‒ Az egyetemi tanulmányaim első öt éve alatt eszem ágában sem volt hazajönni Szovátára tanárnak, inkább Bukarestről és Kolozsvárról álmodoztam. Az utolsó évben aztán kezdtem reálisan gondolkodni, tudniillik, az a típus vagyok, aki nem szereti a nagyvárosi forgatagot. 1972-ben Péter János szovátai rajztanár Sepsiszentgyörgyre költözött, de a helyét nem hirdették meg, az órákat szétosztották azok közt, akiknek nem jött ki a katedrájuk. A következő évben szóltak, hogy üresedés van, és nézzek utána, hogy meghirdethessék a katedrát. Ez meg is történt, és 1974-ben mint évfolyamelső elválasztottam elsőként szülővárosom iskoláját, bár tudtam, hogy másokat is érdekelt ez a hely. Így kerültem Szovátára az 1-es és a 2-es számú iskolába, ahol mind a magyar, mind a román tagozaton  tanítottam (nem sokkal azelőtt indult be a román tagozat, 3-4 diákkal osztályonként).

‒ Hogyan tovább 1974 után?

‒ Egy évet rajztanár voltam szülővárosomban, és 1975 őszén bevonultam katonának az Arad melletti Máriaradnára. Ott vették észre, hogy két kollégával, Nagy Leventével és Petrovits Istvánnal, akik Kolozsváron, illetve Bukarestben végeztek, másként írunk, mint a többiek. Kiállítottak a platóra, és jelezték, hogy kapunk egy termet, ahol Nicolae Ceaușescu idézeteit kellett írjuk, amit aztán kiraktak, hogy olvassák a bakák. Hetente cserélték ezeket. Ezenkívül kellett még szemléltető eszközöket is készítsünk, amiket szintén kifüggesztettek, hogy okuljanak a katonák. Igen ám, de semmi íróeszközt nem adtak, így fenyő kerítéslécből faragtunk íróeszközt, úgy, ahogy annak idején Nagy Pál festőművész úr tanított a vásárhelyi középiskolában. A lövészeten szigorúan részt kellett vennünk, de kiképzési gyakorlatok számunkra ritkán voltak.

1976 tavaszán szereltem le, és akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kiss Margittal, akivel ’77-ben összeházasodtunk. 1978-ban elkezdtük a házépítést, és ’83-ra annyira elkészültünk, hogy be lehetett költözni. Közben 1979-ben megszületett Eszter Gizella és 1980-ban Anna lányunk.

‒ Több éven át részt vettél a parajdi alkotótáborban. Hogyan lettél tagja?

‒ Burján Emil gyergyószentmiklósi szobrászművész, aki egyébként Kolozsváron egyetemistatársam volt, szólt, hogy valaki nem jött el a parajdi alkotótáborba, s nem ugrok-e be helyette? Egy KISZ-táborról lenne szó, ahol mindent állnak. Belementem. Három évig faragtam egy domborművet öt női figurával, akik kikönyököltek egy verandán. A faragás kéthetes turnusokban történt, nyaranta, 170 méter mélyen. Később azokat a tárnákat elöntötte a víz, és ezek a nagy méretű szoborfigurák a vízben maradtak. Ma is a vízben „könyökölnek”.

‒ Mivel kezdtél dolgozni?

‒ Először terrakottával, s 1977 tavaszán Nagy Levente grafikussal meg is rendeztük Székelyudvarhelyen az első közös kiállítást.

‒ 1990-ben jött a váltás, amikor alkalom nyílt köztéri szobrok készítésére. Erre azelőtt nem adódott alkalom. Mennyi idő kell egy köztéri szobor elkészítéséhez, és ilyenkor mi a fő támpont?

‒ Szinte minden évre jutott egy köztéri szobor, amit csak akkor vállaltam el, ha nem ellenkezett erkölcsi vagy esztétikai szemléletemmel. Gyakran nyertem, de ugyanúgy buktam is el pályázatokat. Csak olyan munkákat bocsátok közszemlére, amelyet a magam megítélése szerint elfogadhatónak tartok. Talán ez a magyarázata annak, hogy a koromhoz képest aránylag kevés alkotásom létezik. Több esetben folyamodtam kész alkotások megsemmisítéséhez, mert rájöttem, hogy nem méltók a megmaradásra. Munkálkodásom folyamatában két tényező „nyomaszt”: az egyik a nem akármilyen örökölt nevem, a másik a Petelei szelleme, ahol lakom és dolgozom. Részben ezek azok a kihívások, amelyeknek erkölcsileg és minőségileg igyekszem megfelelni.

‒ Koncepciódat tekintve: milyen úton haladsz?

‒ Két úton haladok. Ami kisszobraimat illeti, groteszk hangvételűek, mert groteszk az egész világ, ami körülvesz. Az emberben a legszélsőségesebb elemek fonódnak egymásba. Főképp ez az oka emberközpontú munkásságomnak. A másik: köztéri szobraimnál elhagyom a groteszket, annak ott nincs helye. Ott a monumentalitásra törekszem, legfőképpen a forma által hordozott eszme monumentalitására. Ezt igyekszem követni a szobor belső arányai révén is, mert az eszme monumentalitását csak monumentális arányrendszerrel lehet megjeleníteni.

‒ Hol állítottál ki eddig?

‒ Egyéni kiállításom volt 1977-ben, 1982-ben és 2008-ban Székelyudvarhelyen; 1978-ban Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen; 1983-ban Gyergyószentmiklóson; 1984-ben Kolozsváron; 1990-ben és 2016-ban Budapesten és 1990-ben Nyíregyházán.

‒ Hány szobrod áll Erdély és Magyarország közterein?

‒ Húsznál több. A fontosabbak: Petőfi (Szováta, 1992); Bernády György (Marosvásárhely, 1994); Mikes Kelemen (Zágon, 1997); Apor Vilmos (Gyula, 1998); Gr. Mikó Imre (Sepsiszentgyörgy, 1998); Patachich Ádám (Kalocsa, 2000); Bod Péter (Felsőcsernáton, 2001); Az 1848-as forradalom és a két világháború hőseinek emlékműve (Kézdivásárhely, 2001); Don-kanyari hősök emlékműve (Marosvásárhely, 2005); Márton Áron (Kolozsvár, 2009); Szent László (Csíkszépvíz, 2009); Sütő András (Sopron, 2011); Deák Farkas (Nyárádszereda, 2012); Kálvin János (Sepsiszentgyörgy, 2014); Hunyadi János (Marosvásárhely, 2022). Ezenkívül elkészült számos kisszobor is.

‒ Újító szobrásznak tartod magad?

‒ Nem, de a hagyományokra építve örök érvényű igazságokat követek.

‒ Hogyan választod ki a szobor karakterét?

‒ Az embernek százféle arca van. Ki kell választani azt, amelyik legalább 90%-ban jellemzi. Itt kezdődik a művészet! Olyan képet kell választani, ami az ő karakterét viseli. Ha hasonlít rá a haja, a szakálla, meg van fésülködve, ez még nem jelenti azt, hogy eszmeileg megfelel. Ahhoz, hogy az ember személyiségét meg tudjuk mintázni, föl kell nőni eszmeileg hozzá. El kell olvasni olyan dolgokat, amit róla írtak és hitelesek. Ha alkotóművész, akkor meg kell ismerni a műveit. Azután következik, hogy hová készül a szobor: belső térbe vagy külső térbe. És amikor az eszméit elsajátítottad, tudod, hogy mit kell képviselj, akkor hozzáfogsz, és addig csinálod, amíg úgy érzed, hogy 90-95%-ban megfelel.

‒ Mennyire kell hasonlítson a szobor ahhoz, akit a művész megmintáz?

‒ Erre van egy jó anekdota. A híres-neves államférfi, Firenze város vezetője, a bőkezű kultúratámogató, Lorenzo Medici (1449–1492) közismerten olyan csúnya volt, hogy az ördög is elbújt előle. Mikor meghalt, támogatott ismerőse, Michelangelo alkotott neki síremléket. Amikor elkészült a márványszobor, a kritikusok azt mondták: – De hiszen, Mester, ez nem is hasonlít Medicire. Michelangelo ezt válaszolta: – Nem baj, ez 500 év múlva fog hasonlítani. Azt jelenti, hogy nem a fizimiskája kell hasonlítson, hanem az, amit létrehozott, amit alkotott, az eszme, amit képviselt. Az pedig megszépítette. Ha valaki egy kicsit félszeg, nem azt kell kiemelni, hanem azt az eszmét, amit létrehozott, amit képvisel. Ez nagy igazság!

‒ Mi a siker titka?

‒ A tehetség, a sok munka és a művelődés.

‒ Szobraid között van-e olyan alkotás, amelyet, ha most kellene elkészítened, másként csinálnál?

‒ Mindegyiket másként csinálnám! A köztéri szobrokkal úgy vagyunk, hogy a műteremben készülnek el, de valójában kinti térre tervezzük. Úgy kell megtervezni, hogy arányaiban illeszkedjék bele; ne legyen az, hogy a szobor „bele kell nőjön” a térbe, de az sem jó, ha a szobor „kinövi” a teret. Ez borzasztóan veszélyes dolog! Úgy kell elkészíteni a szobrot a műteremben, hogy az találjon. Kint a téren „vizsgázik” a szobor. Nem volt olyan esetem, hogy melléfogjak arányaiban, de részleteiben észreveszek olyasmit, amit másként csinálnék. Ez normális, mert az ember fejlődik. Gergely István kolozsvári szobrász szavai jutnak eszembe: Vigyázni kell a szoborral, mert, ha elmész mellette, utánad nyúl, megfogja a gallérodat, s azt kérdi: mit csináltál?

‒ Melyik szobrodra vagy a legbüszkébb?

‒ Azt még nem csináltam meg… Na jó, a Márton Áron annyira összejött, hogy nem szégyellném meg magam érte. És a Kálvin is Sepsiszentgyörgyön. Még a Mikó is. Vagy van még a Don-kanyari hősök szobra a marosvásárhelyi katolikus temetőben…

‒ Fontos az, hogy nagy elődeink kint legyenek a köztereken?

‒ Persze. Nevelőleg hat. A múltunk szervesen kapcsolódik a jelenünkhöz. Ha nem ismerjük a múltat, akkor gyökértelenek vagyunk. Ezért születtek a köztéri szobrok, hogy emlékezzünk nagyjainkra. Legyenek példaképek!

‒ Mi a véleményed a szoborgyalázásról?

‒ Ez nagyban megy Amerikában. A háború győztesei mindig ledöntötték azokat a szobrokat, amelyeken az előző korszakhoz tartozók voltak. Pedig a szobor nem hibás… A magyarok nagyon okosan jártak el, hogy a kommunizmus szobrait elvitték, összegyűjtötték, kiállították egy parkban, és ott meg lehet nézni. Ezek között vannak jó szobrok is neves művészektől. A szobor eszmei mondanivalót tartalmaz. Ha művészileg, formailag jó a szobor, de hamis eszmét hordoz, kár megsemmisíteni. A lényeg az, hogy ne legyen a köztereken.

‒ Mennyi idő kell egy szobor elkészítéséhez?

‒ A kérdés költői, ezt nem lehet meghatározni. Vannak olyan esetek, amikor határidős a szobor elkészítése, de ez hibás. Nyugodjon Kós András, Kós Károlynak a fia, aki nekem eszmei példaképem volt, a MESTEREM, mindig azt mondta: „A szobrot akkor kell avatni, amikor kész van.” Ez egy axióma. Amikor élt még, többször lehozták autóval Kolozsvárról hozzám, megnézte a szobrot, véleményt mondott. Addig nem adtam ki a kezemből egy szobrot, amíg nem voltam biztos benne: „kész van”. A szobor soha sincs kész. Azt a néző fejezi be.

‒ Milyen felszerelés szükség a szoborkészítéshez?

‒ Nagyon sokféle mesterség szerszámai kellenek: kőműves, lakatos, hegesztő, finommechanikus, öntő. A 19. században ez sokkal egyszerűbb volt; a szobrászok elvégezték a mintázást, még gipszbe sem kellett öntsék. Minket úgy tanítottak az egyetemen, hogy el kell végezni a teljes munkát. Ha ezt nem tudod, akkor félszeg vagy, rá vagy utalva másokra.

‒ Te kivel dolgoztattál pályafutásod során?

‒ Eleinte Györffy Sándorral, aki Karcagon él, Kossuth-díjas szobrászművész, de ahogy elkészült Sánta Csaba szovátai szobrászművész öntödéje, már csak vele dolgoztatok. Ő diákom volt az általános iskolában, amikor kikerültem 1974-ben; elvégezte a művészeti középiskolát, majd utána a kolozsvári képzőművészeti egyetemet.

‒ Hogyan dolgozol, vannak-e dédelgetett álmaid?

‒ Nem dédelgetek hosszabb álmokat, elég rapszodikusan dolgozom. Nem szeretem a sorozatokat. Egy gondolatot egy szoborba préselek bele, nem kell három változat. Az ötleteket lejegyzem, hogy ne feledjem el. Én nem rajzolom le a szobrot, mert annak semmi értelme. A rajz két dimenzió, a szobor három. A rajznak van magassága és szélessége, a szobornak van 360 nézete. Körbe tudom járni. Ha te megrajzolod a szobrot, és meg vagy elégedve, lehet, hogy felrakod, és akkor veszed észre, hogy nem jó. Egyenesen agyagba dolgozom, és akkor tudom ellenőrizni, hogy milyen a látvány. Mások megrajzolják. Arra nincs törvény, hogy kell vagy nem. Egyszerre csak egyfelé tudok figyelni, tehát nem fogok hozzá több munkához, amit párhuzamosan csinálok. Akkor látok a következőhöz, amikor az egyiket befejeztem. Nálam nincs tervgazdálkodás, hogy két év múlva mit csinálok. Ami jön! 

‒ Beszélj a családodról.

‒ Mint említettem, két lányunk és hat unokánk van: Eszter lányunknak Nyárádszeredában három, Annának Karcagon szintén három. Mind a hat unoka fiú. Életem legszebb pillanatai: az egyetemre való bejutás, házasságom Kiss Margittal, gyerekeim születése. Boldogabb az életem, mint amilyent valaha is álmodtam magamnak. Ezt nagyrészt feleségemnek köszönhetem, aki nélkül ennyi sem lennék.

‒ Pályafutásod alatt több szakmai elismerésben volt részed…

– Az első elismerés az EMKE-díj, amely a Bernády-szobor kapcsán született. Ezután jöttek a többiek: Kolozsvári Testvérek díj (EMKE, 1995); Magyar Művészetért díj (2007); Pro Cultura Hungarica díj (2009); Könyv és Gyertya díj (2017); Szováta Város Díszpolgára cím (2019); Szervátiusz Jenő-díj (2022).

1994 óta vagyok tagja az újraalakult Barabás Miklós Céhnek, 2005-től a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), 2010-től a Romániai Képzőművészeti Szövetségnek (UAP) és 2014-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE). Elnöke vagyok a Kusztos Endre Képzőművészeti Egyesületnek.

‒ Mit üzensz a mai fiataloknak?

‒ Elsősorban: olyan lóra üljenek, amelyikről leér a lábuk a földre. Ez a legfontosabb! Legyenek kapcsolatban a realitással. Hogy eredményt érjenek el, rengeteget kell dolgozni, és őszintén kell közelíteni a munkához. Másodsorban: álmodni kell, de álmodozni nem érdemes…

(2024. december)

1szakállszárító – a vendégek, úton elhaladók fogadására, megpihenésére alkalmas utcapad

2Kusztos Piroska (1926–1985) zenetanár, népzenekutató, folklorista.

3Isten hozta, őrnagy úr! 1969-ben bemutatott színes magyar filmszatíra Fábri Zoltán rendezésében.