Szoborerdő Szovátán

Vargha Mihály kiállítása a Kusztos Endre Galériában

A sepsiszentgyörgyi szobrászművész egyéni tárlata június 20-án nyílt meg, és július 30-ig látogatható. A Szoborerdő című kiállítás anyaga válogatás a művész utóbbi negyedszázadban készült munkáiból. Nagy érdeklődés övezte, az ünnepélyes megnyitón Lőrincz Ildikó művészettörténész ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Alábbiakban a tárlatnyitón elhangzott méltató szövegből közlünk részleteket a Facebookon megjelentetett elemző írás alapján.

Helyreállítható az egyensúly?

Vargha Mihály Kézdivásárhelyen született 1961. november 12-én, Lemhényben nőtt fel. (…) 1990-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Képtárának (ma Gyárfás Jenő Képtár) alkalmazottja, majd vezetője, 2006 óta a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. 1999-től a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége és 2000-től a Barabás Miklós Céh tagja. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia levelező, 2013-tól pedig rendes tagja. Közel 100 köztéri szobor és dombormű alkotója, rengeteg szakmai írás szerzője, egyéni és csoportos tárlatok résztvevője. Kisplasztikáival jelentős nemzetközi szakmai sikereket ért el Japánban, Svájcban, Dániában. 1998-ban elnyerte az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szolnay Sándor-díját; 2011-ben a Pro Cultura Hungarica díjat; 2014-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét.

Vargha Mihálynak ez az első egyéni bemutatkozása itt Szovátán. Bár a jelen kiállítás anyaga nem nyújthat teljes képet munkásságáról, de néhány sorozatából (az Üreg, a Fej, Lidércek, a Bálványok) láthatunk itt egy reprezentatív válogatást. Eddigi kiállítás címei – Bálványok, Sámánok, Totemek, Szoborerdő – az alkotó mindennapokból való kitekintési, elrugaszkodási igényét és a természethez, a természeti népekhez való erőteljes vonzódását jelzik. Azzal egészen biztos nem mondok újat, ha azt állítom, intézményvezetőként vagy megrendelésre elkészített köztéri szobrok alkotójaként a művésznek szüksége van arra, hogy időnként valahonnan energiát nyerjen, feltöltődjön, valami egészen mást hozzon létre. Kisebb, illetve nagyobb méretű autonóm plasztikái különleges világba vezetnek bennünket, ahol nem annyira a szépérzékünkre kell hagyatkoznunk, hanem inkább a lélek természetes anyagokban rejlő vezérletére, ahol már az értékek is átértékelődnek. A kiállított plasztikáknál elidőzve az esszé műfaja jut eszembe. És ahogy az esszének az irodalomban sincs pontos meghatározása, úgy ezeknek a plasztikáknak sem léteznek egyetemesen érvényes formai követelményei. Inkább a szubjektívebb, spontánabb jellegű megközelítését kapjuk a címmel jelölt objektumoknak, a művek elnevezése rendszerint csak főbb vonásaiban világítja meg az alkotásokat. Gondolati mélységük, tudatos nem kidolgozottságuk azonban helyet enged az improvizációnak, a pillanatnyi ihletnek, sőt a termékeny véletlennek, a bizonytalanságnak is. „Váratlanul megreped a fa, én meg belerajzolok, folytatom a repedést, ez mind-mind beletartozik, izgalmassá teszi az alkotást” – mondja Vargha Mihály az alkotás folyamatáról. Akár az esszéírás során, ebben az alkotói folyamatban is jellemző a gondolatok szabad folyása, a nyers, nem szabályszerű, sokkal inkább a látás emelkedettségét, a gondolat morális érintetlenségét sugalló „szent látásban” való részesülés. Fontos itt az ihlet minősége, a koncepció mélysége, a teremtő gondolat szabad játéka és az emberi elhatározás az abszolútumban. A fa itt nem csupán egy nyersanyag, sokkal inkább egy feladvány, minden darab újabb és újabb kihívás az alkotó számára. Feladvány olyan tekintetben is, hogy előre nem látható, hogy a vésőnyomokon haladva hogyan avatkozik be az alkotás folyamatába az eső, a szél vagy a napsütés. Az idő patinája égi áldásként alakítja a maga természetére ezeket a „lények”et. A befogadó egész sereg ilyenforma lény nem hétköznapi látványában részesülhet, ahol minden egyes elem ihlete egy-egy külön világot teremt, amelyben vidámság, komolyság, tömörség, levegős távlat, súly és könnyedség, mélység és világosság találkozik. Az alkotó munkamódszerének az alapja a pillanatnyi helyzetfelismerés, ám a tömör, sűrített és szűkszavú megfogalmazás soha nem lehet tökéletes, és ez nem is fontos. Sokkal inkább kerül előtérbe a művész személyes véleménye, álláspontjának lényegre törő kifejtése valamely témában, amelyre erős befolyással van az ő aktuális, léthelyzetéből fakadó impressziója, szintézisen alapuló látásmódja, sajátos nézőpontja. Ennek gyökere lehet a lemhényi vidéki természet terének sugallata, a diákkori mesterek, a jászvárosi román szobrászati iskola és lelkiség egyfajta lenyomata, Brâncuşi vagy Kós Károly szellemisége, utóbbi transzilvanizmusa. (…) Vargha Mihály azt szeretné, ha ezek a térben elhelyezett leleményes és beszédes formai elemek egymásra és ránk való hatásukkal a mai, egyensúlyát vesztett világban hoznának megoldást. 

Lőrincz Ildikó