Szöges kolbász
2011-06-28 14:56:02
- Bölöni Domokos
Az vesse Rá az első vesekövet, aki nem kapott még tengeribetegséget az ország szekerén, amely nemsokára hajótörést szenved a nagyromán vulkán tetejes tetején, mikor már majdnem csúcsra jutna a társadalom.
Azt hittem, a nyári cuccban pompázó lédik látványa korbácsolja annyira fel a társaságot, de nem. Az egyik molett hölgy láttán sandán megjegyezte valaki, így fordítanám: Hja, tompora mutántúr – és azzal ad acta tették a nőket. Hanem egyébről folyt a heves vita. Megpróbálom néhány keresetlen mondatban összefoglalni.
Az vesse Rá az első vesekövet, aki nem kapott még tengeribetegséget az ország szekerén, amely nemsokára hajótörést szenved a nagyromán vulkán tetejes tetején, mikor már majdnem csúcsra jutna a társadalom. Ideje már, hogy felocsúdjunk sziszifuszi kérdőjeleinkből, mert ugyebár nem mindenkinek papsajt. Akinek vaj van a füle mögött, annak hiába fűlik a foga, és ha nem tudsz arabusul, ne beszélj senkivel, mert ebben a rohadt világban már a tolmács is azt mondja a hamunak, mamu, szóval ha mindenáron kell nektek a béka olajága, ássatok mélyebbre. Akinek Mohács kell, kaphat Mărăşti, Mărăşeşti, Oituz cigit, a lényeg a lényeg: a dolog súlypontját a központba helyezni, aztán belecsapni a közepébe, különben nem látjuk meg a fától az erdőpásztort, egyébként meg Európában a kutya sem ugat, a pártok karavánjai békaegérharcot vívnak a politika repedező dinnyeföldjein – de végül is mit akarnak a magyarok?
A magyarok mindig félrebeszélnek, nyomják a süketet, hogy a lét és nemlét hamleti kérdése a cuius régió, eius ribillió elve alapján strukturálódik, persze jobb nekik, ha alszanak egyet a medve bőrére, hiszen a lojalitás rongyos köpönyege alatt nem terem már babér, miután a pokol is hamis drágagyöngyökkel van kikövezve, de mi se vessük el a kockát, mert kikel a képéből, és aztán megnézhetjük az alfelünket a bánya mélyén. Igaz, hogy a szerelemben és a közigazgatás átszervezésében nem parancsol a bíró, és ha azt akarjuk, hogy minden parasztnak leves főjön a fejében, ne rejtsük béka alá a gyertyát, mert ott pislákol valaki az alagút végén, aki már látja a jövő évtized deficitjét is.
De végül is mit akarnak ezek a magyarok?
Ott függ a fejünk fölött Erdély Damoklécc kardja, de itt a mienk a tér, egy akol, egy pásztor, ebben a röpke szószban mennyi a fájdalom, egy tál lencséért nem adjuk el a hazát! Több kell!
Éljen a barátság és a testvériség, éljen az egyenlőség, éljetek jól, ha tudtok, de ne kívánjátok az égből a villámot, mert azt már levezettük, úgyhogy tessék az elveket szegre akasztani, a Dnyesztertől a Tiszáig minden román békét áhít, elég volt a bizalmatlanságból, a faramuci gyanúsítgatásokból, már előrevetíti árnyékát a páneurópai non plus ultra violet, apropó, kinek jutott üdülőjegy az idén? Istenem, micsoda idők, miféle emberek, nem emberek ezek, hanem farkasbőrbe bújt öszvérek, meggyalázzák az ősök emlékét, ja, és a királyról is miket nem mond a Karib-tenger kalóza, uram, hát ez a haza bölcsének vindikálja magát, az Isten az égben megáll, mint a lopakodó bombázó a légűrben, és azon búsul, hogy nincs kinek meggyónnia, amiért megteremtette a világot.
De vajon mégis, mit akarhatnak ezek a zsivány magyarok?
Jó, jó, mindenkinek megvan a maga keresztje, igaz, a miénk más, de most az egyszer igazán fel kell tennünk a kérdést, igazi európaiakul, hogy ki szabadít meg a görögöktől. Kétszer ad, aki gyorsan ad, de ezeknek semmi sem elég, elhappolják előlünk a kölcsönöket. Azok a szerencsétlen horvátok is, nem olvassák Dantét: ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel, Schengen koldusai lesznek ők is, ha...
De tényleg, ezek a magyarok, múltjukban nincs öröm, jövőjükben nincs remény, mit akarhatnak ezek?
Na jó, most nem sok vizet zavarnak, nem lehet olyat mondani rájuk, amit már ne mondtunk volna, de olyan jó rájuk kenni mindent, közben szárazon tartani a puskaport, mert mi lesz, ha tényleg elunják a banánt a szerencsétlenek?
Mondja már meg valaki, mit akarnak ezek?!
*
Ott ülök mellettük, ismernek, naponta találkozunk, tisztelettel köszöntjük egymást, várom, hogy megérdeklődik: mit szólok az újabb hecchez. Vagy legalább azt, hogy újabban miért irtózom annyira az űrtől.
Semmi. Teljes hangerővel folyik a duma, érezni, micsoda tüneményes idők járnak, és mennyire törpül szemmel láthatóan a minoritás.
Szorgosan fonják szöges kolbászból az aranykerítést.
