Faluhelyen sokfelé úgy tartották, hogy aki a nagypénteki napkelte előtt megfürdik a patakban, azon nem fog a betegség. Számos magyarlakta vidéken alakult ki hasonló néphagyomány, volt ahol csak visszakézből, szigorúan a sodrás irányával szemben mosakodhattak a fiúk és a lányok, hajnali két és három óra között. Mindenhol más volt a tét, volt, ahol a betegség elkerülésébe, volt, ahol a szorgalom fokozásába vetett hit és annak hagyománya mozgatta őket, de van egy közös nevező: a folyóvíz és az annak tisztító erejébe vetett ösztönös bizalom. A víz mint a megtisztulás szimbóluma. A bűnöktől való szabadulás jelképe. Pilátus kézmosása.
A világ nem jár a patakra fürdeni. Nem azért, mert képzavar lenne belőle. Hanem mert nem ismeri ezt a patakot. Ezt a hagyományt. A megtisztulást. Az örök feltámadás körforgása helyett az örök nagypéntek körforgását követi, nem a felhők fölötti végtelen napsütésre, hanem a földben tekergőző gyökerek, indák és mocsaras lápok alatti sötétségre néz. Abból táplálkozik. Azt látja. Azt éli meg. És hiába vannak olyanok – nem is kevesen –, akik szabadulnának ettől, nem engedik őket a többiek. Az ismerősök. A környezet. A munkahely. A stressz. A betegség. A hétköznapi gondok és problémák tömkelege. Nyilvánvalóan nem cukormázas hurráoptimizmusra gondolok, nem negédes, rózsaszínű nyálra. Nem hamis prófétáknak a tegnapi mesterektől és a holnapi influenszerektől összelopkodott világ- és önmegváltó tanaira, amelyek mélysége és összetettsége alulról súrolja két összeszegezett gerenda technikai komplexitását. Nem azokra a giccses fotók által megtámasztott álpszichológiai motivációs hablatyokra, amelyek gyakran elborítják egy-egy ismerős üzenőfalát. Hanem arra a mába úszó dilemmára, mely szerint a lehetőségünk a fejlődésre (áh, utálom ezt a szót) már örök idők óta adott volt. És mindig elbaltáztuk. Persze, a technológiai fejlődés egyértelmű, ez nem is kétséges. De az azzal esetlegesen kéz a kézben, együtt járó spirituális fejlődés soha nem következett be. Nem vagyunk semmivel sem jobbak, mint azok, akik kőbaltával verték fejbe egymást. Mint azok, akik bronzbikában sütötték meg ellenlábasaikat. Mint azok, akik ártatlanokat feszítettek keresztre. Csak annyiban különbözünk tőlük, hogy most megnyomjuk a piros gombot, és tőlünk pár ezer mérföldnyire egy város megsemmisül. Egy tájegység lakhatatlanná válik. De ha lenne bronzbikánk és keresztünk, ugyanúgy végigcsinálnánk a barbár rituálékat. Ahogyan sokan végig is csinálják – sőt, sokkal durvábbakat is –, mások pedig lefilmezik, és felteszik a sötét netre, ahol aztán bárki megnézheti azokat. Akár egy nyilvános kivégzést. És máris megvan az életre szóló trauma. A technológiánk szédítő fejlődésen ment keresztül. Lelki gyarapodásunk szédületesen kőkorszaki maradt. Nem tanulunk semmiből. Mi állunk a tápláléklánc csúcsán. Mi vagyunk a legkegyetlenebb állat. Történelmünk minden emlékezetes eseménye csupa nagypéntekekből áll. Jelenkori tapasztalásaink minden jelentős eseménye csupa nagypéntekekből áll. Északkeleti határaink mögött több mint egy éve tart napjaink Európájának egyik nagypénteke. Nem enged minket továbblépni a mindennapi pusztításnál a génállományunk, a tapasztalatunk, a neveltetésünk, a hataloméhségünk, a fukarságunk, a Napóleon-komplexusunk. Ki tudja, hányszor toporgott az ajtó előtt a húsvéti üzenet pásztora, oszt észre sem vettük. Vagy elküldtük a fészkes fenébe. Vagy meg akartuk enni a bárányát.
Amikor a leányok, a legények és sok helyütt a gyermekek is a patakra mentek Nagypéntek hajnalán, nem volt szabad megszólalniuk. Sem menet, sem jövet. A kálváriajárásra is emlékeztek ezzel, a kereszthalál miatti gyász és az az iránt érzett tisztelet letiltotta őket a fesztelen csevejről. A nagypénteki hajnali vizet sok helyen aranyos víznek – másutt pedig éppen a csendes érkezés, fürdőzés és távozás miatt – szótalan víznek nevezték. Ők, ott az isten háta mögötti falvakban, sokan analfabétán, sokan végtelenül egyszerű körülmények között tengődve is tudták, érezték, hogy ünnep közeledik. A halál ünnepe. És ezt az élet ünnepe követi majd. De kikiáltatlan szavaik nem változtathatták meg az idő folyását. Nem győzhették meg a vért akaró sokaságot, nem téríthették jobb irányba a rosszra hajló világot. Pedig a szótalan víz ott csobog mindnyájunk körül. És egy hajnali órán, egy képzeletbeli tájon akár meg is merítkezhetnénk benne.
