Szponzorok és mecénások

• 2024-01-08 16:00:00

• Kuszálik Péter

Kaján Tibor karikatúrája az egyik kedvencem. A háttérben egy-egy várkastély, az előtérben két csörgősipkás bohóc áll. Az egyik kérdezi a másiktól: „Nálatok mennyit fizetnek egy bukfencért?” Szelíd utalás arra, hogy Kádár János idejében is működtek még a hűbéri szokások: a művészeket és egyéb szemfényvesztőket a főurak fizették, teljesítménybérben: a duplaszaltóért nagyobb pénz járt. Sztálinnak és Ceau elvtársnak is megvoltak a kedvenceik, a nyalnokokat finom falatokkal kecsegtették, de Szolzsenyicinnek és Mircea Dinescunak csak víz és száraz kenyér dukált. Volt, aki összekapta magát, és valamilyen módon jelezte, hogy csak muszájból muzsikál a Nagyvezér zenekarában. Hirtelenjében Kányádi Sándort említeném, aki 1987. júl. 14-én keltezett nyilatkozata szerint kilépett a Román Írószövetségből. Az eseményt nem az Előre közölte, hanem a Nyugaton megjelenő Nemzetőr (1987. okt.). A bukaresti rendszer elhallgatta a témát, így nem lett füstje az akciónak. 

A gengszterváltás után kissé megrendült az írók és művészek megbecsülése, nyilván azért, mert megváltozott az udvari bohocók státusa. Budapesten átszervezték a ’tiltás–tűrés–támogatás’ korábbi rendszerét, és megnyesegették a kulturális éhenkórászok támogatását. Nehéz volt új szempontokat találni az érdemesek és érdemtelenek csapatainak felállításához, már csak azért is, mert nincsenek objektív módszerek az írói teljesítmények mérésére. A tintanyalók esetében nincsenek másodpercek, gólok vagy karátok, a mostani értékelési módszerek távol állnak a tökéletestől. A krízis több vihart kavart, lapok szűntek meg, s a két gigantikus pesti könyvkiadó (meg a csíkszeredai dúsgazdag szponzor) sajátos csődje sem tett jót a szakma hírnevének. Ám a siserahad nem apad, havonként bukkan föl egy-egy újabb ’tehetség’ (de inkább csak kedvenc), és a támogatásért folyamodók serege is állandónak látszik. A főúri mecénások helyébe lépő kormányzatok pedig nem az íróknak tetsző módon osztják a mannát. – A múlt heti írásomban idéztem a Látó főszerkesztőjét: „Az nem érdekli őket, hogy miről beszélnek a művészek, azt nem is értik, annyit tudnak, hogy kár pénzt adni rá.” 

Khm, én nem vitatnám az adakozók (= szponzorok, mecénások, kormányok) szigorításait, mert annak idején megtanultam, hogy ’hol a helyem’. Amikor az írói alapítvány alkalmazottja voltam, akkor havonta becsöngettem az egyik szponzorhoz, hogy – számla ellenében – átvegyem a folyóiratnak szánt támogatást. Egy alkalommal a titkárnő megkért, hogy lépjek be a főnökhöz, aki röviden elmondta, hogy megérti a gazdám fokozódó igényeit (= mohóságát), de az ő cége nem százas bankjegyeket nyomtat, hanem lejenként rakja össze azt a hasznot, amiből előbb a saját embereit kell kifizetnie, s mi csak akkor kapunk, ha marad. (Vesd össze: a prímás osztja a napi bevételt, mindenki kap, csak a cimbalmos nem. Nekem nem jár? – kérdezi. Jár, csak nem jut – szólt a válasz.)

A konc elosztásának szappanoperája új epizóddal gazdagodott. A 444.hu hírportál 2023. okt. 31-én adta hírül: „Indoklás és fellebbezési lehetőség nélkül teljesen megszünteti a Szépírók Társaságának támogatását a 2024-es évre a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma”. Az ebből fakadó egyik hátrány: a társaság bel- és külföldi szerzői „önképviseleti lehetőség nélkül maradnak”. Szerintem: ha tehetség, ihlet, tinta és papír van, akkor már lehet dolgozni; de mi az ördög lehet az „önképviseleti lehetőség”, s miért baj, ha nincs? Nem hinném, hogy valaha is megértem az egyletesdi esszenciáját, de talán jobb is így; elég, ha csak ők tudják, hogy miért fontos a gittrágás.

A gengszterváltás előtt más volt a helyzet: az írószövetségi tagság társadalmi rangot jelentett. Az 1945–1989 között fungáló Magyar Írók Szövetsége „szakmai, érdekvédelmi és társadalmi szervezet”-ként határozta meg magát, de ez csak arra volt jó, hogy eltakarja a lényeget. Megpróbálom összefoglalni a munkájukat: Kádár János idejében csak a kebelbeli elvtársak lehettek tagok, s csak őket ajnározta a rendszer. Havonként pártgyűléseket tartottak, ahol megdicsérték a jókat és megdorgálták azokat, akik nem a közösségért éltek-haltak, hanem öncélú irodalmat műveltek. Az élmunkások az arisztokratáktól elvett kastélyokba telepített üdülőkben pihenhették ki az alkotás fáradalmait, s talpnyalástól pállott nyelvüket tokaji borral öntözgették. Díjakat is osztottak az arra érdemeseknek, a kritikusokat pedig azért tartották, hogy tartsák a nyájon a szemüket, szűrjék ki a fekete bárányokat, mert mi dolog az, hogy a dolgozó tömegek pénzén ellenzéki (értsd: szabadságszerető) firkászokat etessenek-itassanak. 

A gengszterváltás után – a pesti írószövetség mellett – újabb társaságok alakultak (talán az ’alternatív sokszínűség’ jegyében?). A Fiatal Írók Szövetsége (FISz) – még szerencse, hogy nem Fiatal Alkotók Szövetsége lett –, nyilván a serdült korosztályt pátyolgatta, s mikor őszülni kezdtek, akkor új klubot kellett alapítaniuk. Az öregedő fiatalok 1997-ben hívták életre a Szépírók Társaságát (SzT), amely a „korszerű irodalomszemlélet, hatékony érdekképviselet és demokratikus kultúrpolitika fóruma”-ként tisztelte önmagát. (Azt mégsem írhatták, hogy ők a mindenkori ellenzék, mert akkor startból elrúgták volna maguk alól az aranyborjút.) Így is sikerült összegyűjteniük valami négyszáz tagot: költőket, drámaírókat, irodalomtörténészeket, kritikusokat, fordítókat és irodalomszervezőket. (Az irodalomszervező olyan, mint filmiparban a producer: írni nem tud, tehetsége a pénz felhajtásában merül ki.)

Most, hogy elzárták a pénzcsapot, a Szépírók Társasága azt írta közleményében, hogy „a döntést nehezen tudja másként értelmezni, mint egyértelmű és nyílt politikai támadásként, elhallgattatási szándékként”. Ha korábbi analógiákat idézve próbálom megfejteni e rébuszos fogalmazást, akkor úgy tűnik: a Társaság a hatalomnak nem tetsző stílusban alkot és gyarapít. Ha a Magyar Írószövetség az egyik szekértábor, akkor a Szépírók Társasága a másik. S hogy a Hatalom tudata ne hasadozzék, hát csak az édest fogja támogatni, a mostoha csak korpát kap. 

Száz és száz szubkulturális kolduscsapat alakult már a hazában, amely adományokból tartja fenn magát, így az SzT is reménykedhet… Még az is elfordulhat, hogy visszatérnek a hajdani idők: az írókat a vagyonos réteg adja ismét, akik csak szórakozásból ’szépírnak’. A József Attilához mérhető költők megélnek majd, mert náluk van a tehetség, s a szamizdat irodalom mindig kapósabb, mint a hatalom szolgáinak muszájízű makulatúrái.