Szülőföldi emlékek
Március a tél végi számvetés, a kikelet és újjászületés hónapja. Mivel töltöttük a téli csendes vagy zűrös napokat, a hosszú estéket? A tévé silány vagy sokszor időrabló műsorainak nézésével?
Március a tél végi számvetés, a kikelet és újjászületés hónapja. Mivel töltöttük a téli csendes vagy zűrös napokat, a hosszú estéket? A tévé silány vagy sokszor időrabló műsorainak nézésével? (Tisztelet az igényes, válogatós nézőknek.) Mivel az idő(-töltés) egyik legdrágább kincsünk, ízlés dolga ez is. Nekem G. B. Shaw gondolata, véleménye tetszik: „a szép élet titka az olvasás”.
Szülőfalum szomorú és lelket melegítő, vigasztaló eseményei gyermekkoromtól napjainkig élő emlékeit Sütő András gondolatával indítom: „erőnk volt és marad az emlékezés”. Egyik szomorú emlékű nap mindnyájunk számára március 10., a székely vértanúk gyásznapja, emlékezete, de nem ünneplése! A kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos lelkiismeretlen áruló – és melyik nem az, aki elárulta, besúgta Török Jánosékat, Gálfi Mihályt, Horváth Károlyt az osztrák városparancsnokságon, a Sáros utcai Haller- és Bornemissza-házban, palotában, akiket 1854. március 10-én az akkori Postaréten kivégeztek?! A monda így őrzi a tragikus eseményt: a falumbeliek, amikor megtudták az árulás gyalázatát, éjjel-nappal a Bíró Mihály háza körül leselkedtek, felfegyverkezve botokkal, karóval, vasvillával, hogy végezzenek vele. Bírót a cselédjei kora hajnalban lopták ki az udvarából, a szekérderékba fektették és trágyával befedték. Így álcázták a „szökevényt”, mintha a mezőre vinnék a trágyát. (Vécsey Zoltán A balavásári szüret című kis könyvében szépen leírja e tragikus eseményt.)
A szép emlék, melyet mi ápolunk, március 15-e. E napon az iskolában, vasárnap a templomban is szólt az ének, a szavalat nemzeti ünnepünkről, a szabadságharcról, a „mi Sándorunkról”, Petőfi Sándorról. Egy közkedvelt nóta is szólt róla: „Az iskola udvarában volt egy öreg hársfa,/ hajdnában a nagy Petőfi lefeküdt alája./ Volt egy mosolygó szerelme és álmodozott róla,/ akkor jutott az eszébe egy szomorú nóta.” Ma már egyre ritkábbak a daloló kedvű emberek, nótázó társaságok. Még Ady Endre is félt „a daltalan szívű emberektől”.
Sipos Sándor
