Tájak, templomok – lélekmélyi perspektívából

Talán nem véletlen, hogy a pénteki templomos fotókiállítás éppen a nándorfehérvári győzelem 555. évfordulójára rímelt, mint ahogy az sem, hogy Puskás György négyesztendei távollét után ismét szülőhazájában, szűkebb pátriájában állít ki.

Talán nem véletlen, hogy a pénteki templomos fotókiállítás éppen a nándorfehérvári győzelem 555. évfordulójára rímelt, mint ahogy az sem, hogy Puskás György négyesztendei távollét után ismét szülőhazájában, szűkebb pátriájában állít ki: Fülpösön, Marosvásárhelyen, Körtvélyfáján és ahová csak hívják. Tamási Áron káprázatos templomnak látta és érzékeltette a havasi világot. „Oltárán harmat a neve a bornak. Orgonáján szelek játszanak lágyan, vagy tomboló gerjedelemmel. Szertartásának nyelvén az ember, az állatok, a növényfélék és a föld egyformán beszélnek. Mély, mint az ismeretlen tengerek együtt. Magas, mint a végtelen űr, és tornyának tetején eleven angyal trombitál. Felséges templom: ez a havasi mező!” (János nemzései)

Táj és templom, áhítat és meditáció: a lélek benső csendjére utalnak. Dsida Jenő a titkok titkát vélte fölfedezni Templomablak című versében, melyet Kecskés Csaba lelkész-esperes olvasott fel a kövesdombi unitárius templom Bözödi György-termében. „Ó, titkok titka, / a földön itt lent / belülről nézzen / mindenki mindent, / szemet és szívet / és harcot és békét – / Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr, / a belülről látók / fényességét /” Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész ezúttal Reményik Sándor, illetve Reviczky Gyula templomos verseiből szavalt, mély átéléssel, erős szuggesztív hatással. „Az én szívem is álmok temploma / És Isten minden templomban lakik” – írta Reményik. „Érzése elfog a parányiságnak, / És leborulva, térdemen imádlak” – hangzik a Reviczky változata. Idekívánkozik Jékely Zoltán négy sora is: „Szép templom, mért sikolt a csended? / Talán az Isten jajszava / A torzult Emberért, kit valaha / A maga képére teremtett” – és elszorul a torkom.

Kép és érzelem kézen fogva járnak ezeken a fotókon. A Puskás képeinek sajátos lírájuk van. Erről Kányádi Sándor sorai ötlenek föl, csakhamar meg is keresem a pontos szöveget: Mi fölépítettük a templomunkat. Ez a templom a magyar költészet, amihez Janus Pannonius gyűjtötte össze az első reneszánsz köveket. Utána Balassi mérnök úr ugyanezekből a kövekből alapozta meg a szentegyházunkat. A kuructalpas poéták tarisznyákban gyűjtötték össze az oltári szentséggé fényesedő patakköveket. Aztán Zrínyi erőddé erősítette a templomot. Majd megérkezett a kicsapott diák Debrecenből, aki ablakot vágott a nagyvilágra. Berzsenyi orgonát szerelt bele, amin Vörösmarty gyönyörűen játszott. Utána állított be a legény, aki kijelentette, hogy a költészet olyan szentegyház, ahová bocskorban, sőt mezítláb is szabad belépni, és akkorára tárta a kapuját, hogy azon Toldi Miklós is besétálhatott. Azóta ez a szentegyház keményen áll, és ebben zsinatol a magyar lélek. Ott hallgatjuk Ady súlyos igéit, Babits szenvedéseit, Kosztolányi csodálatos tüneményeit, és ott járkál halálra ítéltként Radnóti. Ide érkezett az a ferencvárosi gyerek, aki egészen a csillagos égig emelte a templom boltozatát, mondván, „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden, nézik, nézik a csillagok.” Hát, ez a mi szentegyházunk.

Ezt érezhettük vasárnap Körtvélyfáján is, Szász Attila görgényi esperes költői szárnyalású igehirdetésén, a szép, kazettás mennyezetű református templomban. És ilyen emelkedett hangulatot teremtett a Szász Annamária nagytiszteletű asszony vezette gyülekezeti kórus, amely örvendetes módon főleg fiatalokból áll. Aztán a szerző – mindkét megnyitón – elhangzott közvetlen vallomása hozta még barátságosabb közelségbe mind a némethoni és svájci templomokat fölmutató, mind a világ különböző részein föllelhető tájakról készült, hol a mérnök, hol pedig a lírikus szemével látott/láttatott valóságszeleteket. Puskás azt is elmondta, hogy a hazatérte óta eltelt röpke hónap alatt közel ötezer felvételt készített és töltött le, és az ország minden – ez idáig még nem látott – zegét-zugát be szeretné járni, legközelebbi „célterülete” azonban már Erdélyen kívüli: a moldvai kolostorok világa.

A hét végi viharok – ama tomboló gerjedelműek – Körtvélyfáját sem kímélték, a templom melletti, százötven éves, vagy annál is idősebb kőrisfát is térdre kény-szerítette a Maros-völgyi orkán. De a helybeliek, az önkormányzatiak, a polgármester és az egyházközség vezetői, a fiatalok egy emberként fogtak össze, és vasárnapra eltakarították az ágakat, eltüntették a pusztítás nyomait.

Kell a tisztaság – és ezt sugallja Puskás György is –, hogy harmóniában élhessünk a természettel és a (néha bizony háborgó) lelkünkkel. A következő vasárnapon pedig esküvő is lesz a körtvélyfájai templomban. Még egy igazi örömünnep.