Takarodó

• 2020-08-30 15:46:57

• Kuszálik Péter

Mörfi naplója (18.)

 A takarodóval a hadseregben találkozik az ember fia; ezt fújja el minden este az ezredtrombitás, a bakák nagy örömére: ismét eltelt egy nap, ennyivel is rövidebb a katonaság. A baka már csak ilyen: sokkal jobban szereti a lefekvésre felszólító kürtjelet a hajnali riadónál. A takarodó trombitajelét fújják visszavonuláskor és vesztett csata végén is. Bő ötven évvel ezelőtt volt divatos az Il Silenzio című dal – Nini Rosso szerzeménye –, ha még tetszik rá emlékezni…

 Ezt a – nosztalgikus pillanatokat felidéző – bevezetőt azért komponáltam, hogy jelezzem: lassan visszavonulok a naplóírásból, mindenekelőtt pedig eltakarodok az utóbbi hetek témájának a közeléből is. Mielőtt lezárnám ezt a fejezetet, még kiemelek néhány emlékezetes darabot a ’férfi-nő kapcsolat’ példatárából. (Nem sajnálattal és nem örömmel, csupán a részrehajlás legkisebb jele nélkül közlöm, hogy még a magyar helyesírási szótár is a férfiakat teszi az első helyre, a ’nő-férfi kapcsolat’-ot nem ismeri a szótár… Ártatlan vagyok!) 

  A Mikszáth-példázat 

 Vasárnap este bukkantam rá Fábián László tanulmányára (Egy házasság jelentései. Mikszáth Kálmán esete Mauks Ilonával. Korunk, 1997. jún.). A házasságról annyit, hogy Kálmán elvette Ilonkát, két év múlva elváltak, majd újabb hét év után ismét összeházasodtak, s három gyermekük lett. A tanulmányból azt a néhány mondatot másolom ide, amivel a szerző a századforduló időszakát jellemzi: 

 „Az európai irodalomban már nyüzsögnek a kokottok,* utcalányok; házasságtörő nők tiltakoznak az erősebb nem erőszakossága, elnyomása ellen, szüfrazsettek hirdetik az egyenjogúságot (már George Sand** nadrágviseléssel, szivarozással epatírozta a burzsoát), nyomul a pornográfia, amely mindenkor a nő megalázása, lebecsülése (…), mert az egyenjogúság bizony a lovagi eszmény háttérbe szorulásával jár. Schopenhauer nyíltan nőgyűlölő, Kierkegaardnak komoly gondjai vannak a nőkkel, és Strindbergről talán szólni sem érdemes. Mit akar ez a Mikszáth? Föltehetőleg semmi különöset, föltehetőleg csupán annyit, hogy ne sérüljön a világ rendje, föltehetőleg azt, hogy az asszony maradjon meg a férfit kiegészítő ellentétnek: a gyöngédség, a szépség, a család biztonsága letéteményesének.” (Kiemelés tőlem – Mörfi.)

 * A kokottok és utcalányok története az ókori Rómával egyidős, ha nem régebbi. A paupertas maxima meretrix latin mondás (jelentése: a nyomor a legnagyobb kerítő) többször is szerepel Márton Áron írásaiban és beszédeiben, ő is többször felszólalt a jelenség ellen. (Kortárs eset. Csabika egy szép nagy hűtőkocsival járta a világot, egyszer Bukarestből jött haza, s megállt az út mellett integető fehérnépnek, gondolván, hogy az valamely közeli településre szeretne eljutni. Nem! A fehérnép szexipari szolgáltatást ajánlott neki, jutányos áron. – Nem adok pénzt ilyesmire – mondta Csabika. – Kajabonért is megteszem – válaszolta a nő. Mi ez, ha nem a nyomor nyílt megnyilvánulása?) 

 ** George Sandról (1804–1876) csupán annyit, hogy Amandine Aurore Lucile Dupin néven anyakönyvezték, s azért vett föl írói álnevet, mert akkoriban a nőknek nem sok babér termett az írói ligetekben és berkekben. (De női szobrászt, zeneszerzőt vagy festőt sem sokat ismer a művészettörténet.) 

  Fridolin esetét… 

 Kázmér komám gyűjteményéből emeltem át. Annak példázata, hogy „az egyiknek sikerül, a másiknak nem”. Lehet, hogy ebből a sztoriból is ír majd valaki egy sikeres zenés darabot, ma bármi megtörténhet. 

 Fridolin túl későre ismerte meg a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” mondást, emiatt futott zátonyra az első házassága. A mondás nem Lukács György filozófus ontológiai szakmunkáiból sétált át a köztudatba, ezt a bölcsességet még a szittya időkből hozták magukkal a vándorló magyarok. 

 Fridolinnak kapóra jött az 1989-es gengszterváltás, és az üldözötteknek kijáró menedékjogot kihasználva lelépett. Szerencséje volt, mert a Deák téri irodában egy érző szívű hölggyel hozta össze a sors, aki – Fridolin anyósmeséit hallván – tíz perc alatt megadta neki a menekült státust. 

 Évek szálltak el, bámulatos gyorsasággal, az első asszony a család elhagyása miatt perelte Fridolint, az is beletelt valamennyi időbe. A férfi szorgalmasan dolgozott, élére állította a garast, és összehozott egy másfél szobás lakást (ez egy pesti furcsaság, ui. a fél szobát el sem lehet képzelni, nemhogy még lakni is benne: négykézláb járnak benne?), majd úgy gondolta, hogy ad még egy esélyt magának. Ment egy darabig, de mivel Széphelénke – az ötödik közös esztendő végén – kezdett a kelleténél többet makrancoskodni, Fridolin úgy döntött, hogy a sarkára fog állni. 

 Ez az eset is úgy indult, akár a többi lavina: egy hógolyó megmoccant, s elindult a lejtőn. Fridolin nagy ártatlanul megkérdezte, hogy a baracklekvár miért az „ecetes cékla” címkéjű borkánban lakik. Hallott ő már arról muzsikálni, hogy a ’női logika’ sokkal izgalmasabb a férfiak észjárásánál, de ezt az ötletet nem tudta pártolni. Ő a szülői házban hallotta a málnaszörpös üvegben tárolt marószóda esetét, amely gyermekhalált okozott, s emiatt otthon biztonságosan vehette le a kamrapolcon sorakozó borkánok bármelyikét: a bolti öblös üvegekről a gondos anyai kéz leáztatta-kaparta a címkéket, s kézírásos cédulákat ragasztgatott helyükbe. Ugyanis az anyja logikája közelebb járt a férfiakéhoz: cselekedeteit a hasznosság meg az észszerűség irányította. Széphelénkét más bordában szőtték, emiatt állt benne csáléra az ész. 

 Fridolin nem volt olyan vérmes, mint a korábbi naplóbejegyzésben emlegetett Petruchio, kezdetben csak kért, majd hangosabb szóval tette ugyanazt, s egyszer azon kapta magát, hogy megköveteli a ’szófogadást’. Még ő is megijedt a saját hangjától, de Széphelénkének a szempillája se rebbent: „Anyám is így csinálta, nekem is megfelel. Szokjál hozzá!” Erre már nem volt mit válaszolnia, de ez lehetett az a pillanat, amikor a magányos élet fensőbbrendűségén kezdett el hosszasabban mélázni. További kilenc válóokot gyűjtött össze. Az egyik legsúlyosabb eset az volt, amikor Fridolin kidobta az émelyítően szagló mosógatórongyot, de Széphelénke kiszedte a szemétből, azzal az érvvel, hogy „ilyen kézre álló rongya még nem volt az életben, s többet ne merészeljen ilyet csinálni”. Akkor kezdte el gyűjteni a fényképeket is, elvégre a technika korában már nem nehéz mindent fotókkal illusztrálni. A telefonjába – egy gondosan lezárt fotótárba – gyűjtötte az asszonyi botlások bizonyítékait. Kázmérnak csak kettőről van tudomása: cigarettacsikk a tökfőzelékben, valamint az ’al dente’ keménységűre főzött spagetti és Fridolin kitört foga. 

 Természetesen ő sem volt hibátlan, két alkalommal is a tükröt kente be borotvahabbal, nem a saját arcát. Ezt bevallotta a válóperes ügyvédnek, de az megnyugtatta, hogy ha nem esett kár a berendezésben – meg az asszonyban –, akkor ez nem válóok, továbbá: az illuminált állapot nem számít enyhítő körülménynek. Így nem az asszony, hanem a férfi indulhatott nagyobb előnnyel a bíróságra. Meg is nyerte a pert, most megint egyedül él, s kedvére kapargathatja a címkéket a borkánokról és palackokról.  

 A szabin nők elrablása 

 E történet gyökerei a római mondavilágba nyúlnak, s miként látni fogják, a férfi-nő kapcsolat már akkor is gondokkal járt. (Ezt nem is kellett volna leírnom, mert kevés olyan kollektív műalkotás maradt fenn az emberiség korai évezredeiből, mint a görög-római mondavilág, ami telis-tele van szerelmi sokszögekkel, zabigyerekekkel és egyéb malacságokkal…) 

 Az egyik legenda szerint Rómát Romulus és Remus alapította, de valami balhénak is kellett lennie, mert Remus krimibe illő módon tűnt el a színpadról. Maradjunk hát csak Romulusszal. 

 Nem egy kortársat, hanem egy nagy műveltségű embert hívok segítségül, aki részletekbe menően tudta elmesélni az egész cécót. Sajnos nincs annyi időnk, hogy minden apróságra kitérjek, ezért csak a fontosabb motívumokat veszem át néhai Szabó Vilitől, aki a Cementlapoknál mesélte el a legenda apokrif változatát, 1974-ben, egy augusztusi délután, akkortájt, amikor a Sirály nevű sörhajó már beállt a stéghez, s kezdték lepakolni a száz ’ketrec’ literes Fortuna sört, a dolgozó tömegek üdvrivalgása közepette.

„Csinált gyerek” volt ez a Romulus, olyan hadsereget vezetett, amelyik pallérokból és segédmunkásokból állt, így nem került sok időbe, hogy megalapozzák az ősi város központját. A kormányhivatal tudta és beleegyezése nélkül fogtak neki, még alapkőletétel sem volt, minek annyit vacakolni a protokollal meg az adminisztrációval: „Tiberius, hozzátok már közelebb azt a saroglya téglát, Flavius, délire kössétek be a vízcsövet a fürdőszobába is” alapon ment az építkezés. Parancsszóra ment minden, könnyedén és gördülékenyen. Fiúka, te a tervgazdaságban nőttél fel, el se tudod képzelni milyen gyorsan lehet úgy dolgozni, hogy nincs a közelben négy-öt firkász meg kámfutter, akik naphosszat csak a munkát akadályozzák. Naponta felhúztak egy házat – utcánként egyet –, a központból kilenc sugárút indult, s minden húsz ház után nyitottak egy keresztutcát. Úgy képzeld el, mint a pókhálót. Ment a meló, jó borokat gurítottak le az alkonyi birkatokányok után, gond egy szál se. 

 Valami ezer házat építettek, erre már egy jobb városavatót is össze lehetett volna hozni, de se lemezjátszó, se csajok, akkor meg hogyan és miért. Az egyik gájnernek jó ötlete támadt, s előadta Romulusnak, hogy a szomszéd településen piacos „kicsi-anyámok” jönnek-mennek a korzón, azokból kellene vagy két-három villamosnyit átcsábítani estére. Aha, csak a dolog nem ilyen egyszerű. Ha jártál már Szováta környéki bálokban, akkor tudhatod, hogy – egy idő után, amikor sok gyüttment csóró kezd mutatkozni a táncparketten – ott is beszól a bandagazda a mikrofonba: akinek nem Sófalván vágták el a köldökét, az hagyja el a termet; no, itt is az lett. Elzavarták a rómaiakat, de a következő szombati bálra Romulus csapata átgurított néhány hordó bort, a jobbikból, s amíg a férfinép a szőlő levét ízlelgette, addig a római legények ügyesen elszöktették a jóravaló szabin macákat. Két hónap múlva, amikor a szabin férfiak kijózanodtak, akkor erőst felmérgelődtek, s husángokkal és csatabárdokkal indultak visszaszerezni a nőket. 

 Közben a szabin nők megszokták a flasztert, és megkapták a római buletint, nemigen akaródzott visszamenni a szottyantós budi világába. Az egyik harcosabb fehérnép – talán épp az alfa-nőstény – a két harcias tábor közé állt, megálljt kiáltott, és kifejtette, hogy ők piszkosul utálják a kihűlt lábú férfiakat, meg aztán ki hallott olyant: nőkért gyilkolászni. Legjobb a békesség, ezért kihirdette: hétfőn, szerdán és pénteken a szabin, kedden, csütörtökön és szombaton pedig a római férfiakat várjuk a frissen fölavatott műintézeteinkben; vasárnap szünnap. 

 A sztorit sokan feldolgozták, ha Vásárhelynek rendes színháza lenne, akkor már rég bemutatták volna A szabin nők elrablása című zenés bohóckodást, addig elégedjetek meg ennyivel – mondta zárszóként Vili bácsi, és összekapva a motyóját, elindult a sörhajó felé. 

Marosvásárhely, 2020. augusztus 27.